Kötődés: a lelkek titka 2. fejezet

Marcus…

Túl sok titok lengte körül őt. Nem csoda, ha nem bíztam meg benne teljesen. Túl erősek és impulzívak lettek a vágyaim felé, mióta kint voltunk a kivándorláson. Mivel főként az ő társaságát kerestem, így akarva-akaratlanul is közelebb kerültem hozzá.

Na meg ez is! Nem is értettem minek kellett elhagynunk a város bűzös melegét. Annyi mindenen tudtak változtatni. Igazán megkímélhettek volna minket a felesleges fagyoskodástól. Bár engem nem zavart a hideg úgy, mint a többieket, akik vastag szőrme kabátban és két pulcsiban is reszketve ültek a tűz mellett. Volt egy kevés kreativitásom, hogy ne fagyjak halálra. Legrosszabb esetben pedig összemelegedhettem volna valakivel, aki legalább egy kicsit is kedvel és nem úgy hívják: Marcus. De jobban szerettem a város nyüzsgését és a sötét utcákat, ahol el lehetett bújni. Eltűnni és csak figyelni a tömeget ahogy a mindennapi teendőik felé rohannak.

Sose tudtam, hogy Marcus életéből mi igaz és mi nem. Az összes klánnak volt már vele dolga és akadtak olyan hírmorzsák, amiket egyszerűen nem tudtam róla elképzelni. Bár nem jelenti azt, hogy nem lehettek még is igazak. Őt magát felesleges lett volna kérdezni. Csak egy sejtelmes félmosollyal a száján legyintett minden alkalommal, mikor megpróbálkoztam vele.

Annyira elvoltam foglalva Marcusszal a gondolataimban, hogy már csak a kemény ütközést vettem észre. Egy pillanatra megtántorodtam. Határozott, erős kar segített utánam kapva, hogy ne vágódjak el a hideg földön. Felemeltem a fejem. Egy idősebb férfi állt velem szemben. Testes, izmos mellkasa volt. Alatt már látszódott, hogy nehezebben megy a karbantartás. Kissé pocakos lett, de széles vállai elterelték a hibákról az ember figyelmét. Feszes tartása és erős kisugárzása tiszteletreméltónak mutatta. Sötét foltos keze árulkodott arról, hogy a kor már elkezdte utolérni. Izzó láva-vörös hajkoronája erősen világított a félhomályban. Vastag szakállát összefonva hordta, melynek alját egy kisebb, fekete bogyóval fogta össze, hogy ne lengedezzen a szélben.

Nem kerestem vele a szemkontaktust, mert egyből felismertem. Yzarro egy Tanácstag volt és az egyik legerősebb a tudtommal. Legalábbis az Origennél. Nem mertem belenézni a szemébe. Nem kockáztathattam meg véletlenül se azt, hogy elbűvöljön. Azt suttogták, ha belemélyedünk egy Tanácstag tekintetébe akkor olyan tudást találhatunk benne, ami összetöri az elménket. Ha pedig ránk szabadítja erejének egy részét is akár, akkor örök életünkre szobanövényekké változhatunk. Nem akartam elveszíteni a lényemet, de nem is hittem a pletykáknak. Ostobaságnak tartottam, de volt bennem annyi tartózkodás, hogy megbizonyosodni se akartam az ellenkezőjéről.

A Tanács minden tagját mély tisztelet övezte. A legkevesebb, amit tehettem, hogy féltérdre ereszkedem. Tőlem nem is vártak el többet. Már ezzel a cselekedettel is több alázatot mutattam feléjük, mint általában szoktam. Lehajtottam a fejem és a talaj egyenetlenségeit kezdtem szemügyre venni. Viszketett a talpam, hogy futásnak eredjek, de a szemem is, mert felnéztem volna rá megmutatni: nem félek. De valahol mégis féltem. Micsoda kislány!

– Sajnálom Uram! – szóltam halkan, de határozottan.

– Nagyon nehéz eset vagy, ugye tudod Alina? – kérdezte. Hangja bizalmasan csengett. Mély volt és öblös, akár egy megtermett medve brummogása.

Yzarro sokat foglalkozott velem. Sokkal többet, mint bárki más. Tisztában voltam azzal, hogy nehéz eset vagyok. Én magam vágtam a fát a lábam alatt. A férfi azon emberek közé tartozott, akit egyébként tényleg és őszintén tiszteltem. Nem sok ilyen akadt, így meglepő lehetett a körülöttünk lézengő egyéneknek a térdre borulásom. Hisz ismertek már. Hogy ne éreztem volna vele szemben megbecsülést, mikor nem küldött el sose melegebb éghajlatra? Pedig aztán tettem érte rendesen. Mégis valahol megragadt egy nagypapa figuránál számomra. Néha elképzeltem Yzarro családját, bár nem tudtam, hogy van-e neki. Sose beszélt magáról a külön óráinkon. Mindig csak rólam kérdezett. Úgy gondoltam valahol biztos emlékeztetem a lányára vagy egy közeli ismerősére. De nem ástam bele magam jobban az életébe. Nem is akartam.

– Úgy hallottam ma se sikerült belépned. Miért küzdesz ellene ennyire? – kérdezte halkan. Nem hallottam rosszallást a hangjában, se megvetést. Ugyanolyan kedves volt, mint mindig.

Már hosszú ideje látogattuk a lelkek világát, de nekem még csak belépnem se sikerült. Állandóan elvesztettem a koncentrációt. Néha olyan volt, mintha az elmém egy gátat épített volna az ismeretlen ellen. Nem tehettem semmit. Próbálkoztam mindennap. Még egyedül is. Semmire se jutottam azon kívül, hogy legszívesebben a falba vertem volna a fejem.

– Nem küzdök Uram! Nem tudom mi lehet velem a gond. Egyszerűen nem megy! – Hangom kétségbeesetten csengett még a saját fülem szerint is. Hiába magyarázkodtam volna. Minden egyes nap, valaki az orrom alá dörgölte, hogy mennyire szerencsétlen vagyok.

A férfi végül szótlan maradt. Vártam és vártam. Már minden tagom zsibbadt, és a térdem is kezdett átfagyni a jeges hótól. Meg kellett várnom, hogy engedélyezze a felemelkedésem, de nem tette. A legtöbb magas rangú ember így tett, ha én voltam az áldozatuk.

Yzarronál tudtam, hogy csak gondolkodik. Neki nem róhattam fel. Mások viszont előszeretettel aláztak, szégyenítettek meg vagy figyelemre se méltattak, ha tehették. Nagyon bántott a dolog, főleg mikor fontos mondanivalóm akadt. De az ilyen szituációk erősítették meg bennem egyre jobban azt, hogy menjek el, amint tudok. Bármennyire is a klánokhoz tartoztam és szerettem a „családom”, nem éreztem magam közéjük valónak. Tisztelték a szüleimet, de bennem már nem láttak hajlandóságot arra, hogy igazi klán alapanyag legyek. Marcus se hiába járt a nyomomban annyira. Minden lépésemet figyelemmel kísérték, mert nem volt olyan a hozzáállásom, mint azt elvárták. Ezért is igyekeztem tartani a számat. Kisebb-nagyobb sikerrel.

– Ne feledd gyermekem. Az erőt önmagunkból nyerjük igazán. Az Eredetfák csak kapaszkodók – szólalt meg végül és egy halk sóhaj hagyta el a száját. Megsimította a fejem búbját majd elsétált.

Minden Tanácstag tanult ember. Jó megfigyelők és nem mellesleg, eltudnak rugaszkodni a lelküktől, hogy betekintést nyerjenek a múltba és a jelen pillanataiba. Megfelelő energiafelhasználás mellett pedig a jövő apró réseibe is sikerülhetett belépniük pár kép erejéig.

Megvártam míg Yzarro kellő távolságba ér és csak utána emelkedtem fel a földről. Kinyújtóztattam a tagjaimat, vettem pár mély levegőt, majd elindultam a saját szállásom felé.

Messze telepedtem le. Kiharcoltam - amiben Marcus segédkezett nekem -, hogy lehetőleg minél távolabb helyezkedhessek el a tábortól. Szerettem volna legalább néhány órát a saját nyugalmamban létezni. Hallgatni a szívem dobbanását vagy figyelni a leheletemből származó groteszk alakok formálódását a hidegben. Közben pedig lehetőleg ne zavarjon meg semmilyen zaj, amire nem voltam kíváncsi. A kényelmetlen vaságyam lett a menedékem, ami minden mozdulatomra hangosan nyikordult meg alattam.

Mire átértem az embertömegen, felfordult a gyomrom. Utáltam azokat a pillantásokat, amik minden alkalommal végigkísértek. Főleg, ha megláttak véletlenül egy Tanácstaggal. Pár napig mindig ment a pletyka és a csavaros történetek sokasága, hogy mi történhetett. Ha nem lett volna az ígéretem, akkor már rég az egyik város felé rohantam volna mindent hátrahagyva. Na igen, az ígéretem. Anyám arra kért a halálos ágyán, hogy vállaljam el a Kötődést. Higgyem el jó lesz, és megváltoztatja az életemet. Mit tehettem volna? Megígértem neki. Azóta is fogom a fejem, hogy kimertem mondani a szavakat.

Figyeltem magam elé. Nem akartam egy újabb kioktatás célpontjává válni. Igyekeztem a táborhelyemig elkerülni az embereket. Néhányan kiáltottak nekem, hallottam több helyről is a nevem, de próbáltam úgy csinálni, mintha nem hallanám. Nem kereszteztem senki útját. Nyakamat behúztam és elrejtettem magam amennyire lehetséges volt a kabátom vastag gallérjával. Én bolond levettem a kapucnit, pedig jól jött volna.

Mikor megláttam a tákolmányt, amiben már hetek óta laktam, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Magas, katonai sátor volt. Fekete huzatot csattogtatott rajta a szél, ahogy belekapott az anyagba. Nálam se ártott volna már megigazítani a köteleket és spanifereket, hogy feszesebben tartson. Erős kontrasztot adott a körülötte lévő fehér hónak és a jégpáncélba öltözött sziklafalnak a háta mögött.

Már nem bírta sokáig. Pár helyen megtépázta a szövetet a jégeső és a kemény szél, amit nem tudott a fal lefogni. Szorosan fogta közre két fa a szállásomat. A lombkorona helyett, megült rajtuk a frissen hullott hó, és kemény jégcsapok függtek az ágaikról, melyek apró tüskékként nyúltak a föld felé. Egy langyosabb időben gyilkos tőrként fognak lehullni a talajba csapódva. Tudtam előre, hogy ha elindul az olvadás, akkor igencsak nedves álmaim lesznek tőle. Amíg viszont tartott a kőkemény hideg, nem volt félnivalóm és majd foglalkozom akkor a gonddal, ha összedől. Addig viszont csodálatosan szép látványt nyújtott és elrejtették a menekülési útvonalamat is.

Az egész úgy nézett ki, mintha vaskos vattacukorral lenne bevonva. Éhes lettem a gondolattól. Beléptem a sátorba. Bent hideg volt és minden olyan sivár, unalmas. Egyetlen vaságy árválkodott, mellette egy utazóládával, amiben a ruháim hevertek. Néhány vállfa lógott a szakadt huzatrészekben, amiken ünnepélyre szánt öltözékek voltak felakasztva. Az ágyamhoz sétáltam. Alatta egy kis koffer hevert, amiben néhány rágcsálni való kekszet tartottam és pár apróságot, amire nem volt különösen szükségem. Kivettem egy kevés ropogtatni valót, és azzal a lendülettel távoztam is a helyről. Úgy gondoltam inkább kiszellőztetem a fejem. Nem volt elég az a kis séta, míg Marcus szállására átbattyogtunk, aztán én meg vissza. Arra vágytam, hogy az erős szél kitakarítsa a fejemből azokat a dolgokat, amik feleslegesek voltak számomra.

Megkerültem az építményemet és mögé osontam, lehetőleg feltűnés nélkül. Éppen annyi hely maradt a sátor és a fal között, hogy kényelmesen elfértem még. Megálltam egy helyben, hallgatóztam. Messziről gyerekzsivaj hangját sodorta felém a szél, de a közelben egyetlen lelket se hallottam mászkálni. Talpam alatt hangosan roppant a friss hó. A sátor huzat, zörgött és csattogott. Nem gondoltam, hogy bárki is lenne a közelben.

– Mire készülsz kislány? – jött egy mély, morgásszerű hang a hátam mögül. Ijedtemben pedig ugrottam egyet a meglepetéstől.

Marcus támaszkodott a sátor egyik tartórúdjának. Csak remélhettem, hogy ha megmozdul akkor nem fog hamarabb összedőlni, mint szerettem volna az egész. Egy szakadt farmer és bakancs volt rajta. Felsőtestén szabadon járhatott a szél anélkül, hogy belekapott volna a pólóba. Sötét bőrén, halvány-fehér lián tetoválás helyezkedett el és tekeredett körbe minden porcikáján.

Felnéztem a sziklára, melyet vékony, jeges páncél borított az előző napi eső miatt. Olyan csúszósnak tűnt a lefagyott kövezet, hogy elvetettem az ötletet, bármennyire is szerettem volna felkapaszkodni rajta, mint ahogy szoktam.

– Semmire, megyek gondolkodni. Különben is, mit keresel itt? – kérdeztem hasonló morgásszerű hanggal tőle és hátat fordítottam neki, meglehetősen duzzogva.

– Téged kerestelek – hallottam meg a hangját közvetlenül magam mögött. Nem érintett meg, de a kabátom hátánál éreztem, hogy mellkasa súrolja az anyagot.

– Megtaláltál, mit akarsz? – toporzékoltam magamban, mint egy kisgyerek. Valahogy megéreztem ahogy emeli a lábát, hogy közelebb kerüljön hozzám. Arrébb sétáltam kicsit. Ha a fal és a sátor közé szorít, semmi esélyem ellene.

A fal tetején, nyugodt és csendes táj várt rám. Nekem meg magányra volt szükségem. Magamhoz csalogattam egy kis szelet. Kellemesen eltelített és új levegővel töltött meg. Lélegeztem, bár nem magát a levegőt akartam beszívni, hanem a szellő hozta mágiát, mely halk kacajjal suhogott körülöttem. Hajamat borzolta, ami folyton az arcomba csapott, de kivételesen, nem söpörtem ki szememből idegesen a nem kívánatos tincseket.

– Segíts, majd legközelebb beszélünk – intettem Marcusnak türelmetlenül. Megengedtem magamnak egy apró félmosolyt, miközben fülem mögé tűrtem egy részt a loboncomból, hogy lássak valamit.

Közelebb lépett hozzám, kissé megrogyasztotta térdét és bakot tartott nekem. Ismert már. Tudta mire készülök így nem ellenkezett. Azt is sejthette, hogy úgyis helyben hagyom, mint mindig.

– Kapsz egy kezdőlökést, de most óvatosabban! – szólt rám kedélyes nevetéssel.

Felléptem a kezére és a vállába kapaszkodtam. Olyan forró volt a bőre, hogy libabőrös lettem mikor megérintettem. Egy rövid pillanatra megdermedtem. Ő talán észre se vette vagy nem foglalkozott vele, mert dobott felfelé egyet rajtam, amit próbáltam kisegíteni a magam köré húzott mágiával. Egy nagyobb széllökés került a testem köré, ami tovább emelt. A leérkezést pedig még mindig gyakorolnom kellett volna. Megcsúsztam a szikla tetején, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Már legalább nem arccal a hóban értem földet.

Ahogy lenéztem, visszagondoltam arra az időszakra, mikor csak próbálkoztam a mutatvánnyal. Néha alig történt valami. Marcusszal sokat gyakoroltunk, ha már voltam olyan bolond és elárultam neki a titkomat. Na persze ő már rájött előbb is, csak azt várta, hogy magamtól mondjam el. Legalább nincs lelkiismeret-furdalása. Van egyáltalán lelke?

Sokszor bíztam el magam, de egy alkalommal nagyon is. Túl erősre sikerült a lökéshullám és jóval a sziklafal tetején túlra emelkedtem. Mikor zuhantam le, már nem tudtam megkapaszkodni vagy újra előcsalni a mágiát, hogy megfogjon. Leestem a sátor mögé. Nyekkenve értem földet. Eltört két bordám és zúzódások sokasága borította be a testemet. De nem lett nagyobb bajom. Marcus megtanított esni, így félig-meddig könnyebb sérülésekkel megúsztam.

– Aztán csak óvatosan! Beszélni akarok veled! – hallottam meg Marcus hangját lentről.

Nevetve intett felém miközben hátat fordított. Magabiztos léptekkel sétált el. Jó ideig tudtam követni őt a szememmel, de mikor már a táborba ért, elvesztettem őt. Nem csoda, hisz bujkálni nagyon jól tudott. Függetlenül attól, hogy az ő termetével és bőrének különleges színével, elég nehéznek tűnt a lopakodás. De ő megoldotta és a mai napig nem tudom hogyan csinálja. Soha nem hívtam magammal. Kizárólag a saját megnyugtatásomra másztam fel a magasba, hogy elbújhassak egy időre. Mint ahogy ő a kis barlangjába.

Fent már a szabadság illata várt rám. Hűvös szél fújt, ami magával sodorta a frissen hullót hó pelyheit. Ameddig a szem ellátott, vakítóan fehér tájat láttam. Messze a lágy ködbe burkolózva, magas hegyek emelkedtek és vonultak végig. Ha körbefordultam, látni véltem még a sötétség leple előtt ahogy körbezárják a kivonult embersereg táborát. Elindultam a semmi felé.

Pár perc séta után, mikor úgy éreztem kellő távolságban vagyok a szikla szélétől, belefeküdtem a hóba. Kémleltem az eget, ahol már gyűltek a felhők, hogy később vihar képében lezúduljanak a földre. Hallgattam a szél zúgását. Levegővételeim mély, enyhén ziháló hangját.

Szívverésem hirtelen felgyorsult. Valami ismeretlen izgatottság lett úrrá rajtam. Felpattantam, ledobtam magamról a kabátot és rohanni kezdtem. Futás közben ügyetlenül szabadultam meg a ruháimtól. Lerángattam a pulóvert, pólót és bukdácsolva rúgtam le magamról a nadrágot, zoknikat és bakancsot. Megálltam, kikapcsoltam a melltartót, lecsúsztattam a fehérneműt, amit hanyagul a hóba dobtam.

Rövid ideig, mozdulatlanul a semmibe meredtem. Meztelen testemet átjárta a hideg szellő és borzongatóan simogatta a bőrömet. Felszabadult érzés volt egy szál semmiben. Kiáltani, üvölteni szerettem volna, de tartottam attól, hogy messzire viszi hangomat a szél, így csak önfeledten nevetgéltem.

Eldőltem a hóba. Megfürödtem benne. Addig dörzsöltem magam, míg ki nem pirosodott a bőröm és égni nem kezdett a hidegtől. Szinte fellélegzett a lelkem. Szabadságot éreztem. Olyat, amilyet már régóta nem. Hallgattam a szívem dobolását, miután a nevetést abbahagytam. A fülembe vert minden ütem egy kellemes dallamot játszott, amire dúdolni kezdtem. Próbáltam gondolatok után kutatni, de semmi más nem jutott az eszembe, csak a klánokkal kapcsolatos dolgok. A Kötődés. Vajon mi történik a Ködfátyolban? Milyenek lehetnek a lelkek, mikor odakerülnek? Elveszettek, magányosak?

Tisztában voltam azzal, hogy mikor egy lélek Megkötötté válik, akkor elveszíti az emlékeit. De megmaradnak az emberi tulajdonságai, ami életében jellemezte őket. Azt is tudtam, hogy egyedül a Tanácshoz csatlakozott lelkek másabbak. Ők megtudják tartani az összes emléket még azt is, amit akár több élettel azelőtt megéltek. Ezért is voltak olyan nagy tudás birtokában. De vajon milyen életem lenne, ha nem létezne a klán? Ha nem lennék az Origen része? Én is éreznék, tapasztalnék ebből az egészből bármit?

Zakatolt az elmém. Lehunytam a szemem, hogy megpróbáljak egy egyszerű, egyenes sémát felállítani a kérdéseimnek és a rá adott válaszaimnak, de nem ment. Minél többet gondolkodtam, annál több lett a megválaszolatlan kérdés.

 

°∘●○〇◯〇○●∘°

 

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideig feküdtem a hóban. Mikor - tőlem nem is annyira messze -, lecsapott az első villám, úgy gondoltam ideje menni. Remegett a levegő ahogy megtelítődött a villámok okozta energiával. Siettem.

Útközben próbáltam felnyalábolni az eldobált ruháim nagyját, de néhány darabot nem találtam meg. A bakancsba zokni nélkül léptem bele. A pólót melltartó hiányában rángattam magamra. Elkezdett nagyon fázni mindenem. A nadrágot nehezen vettem észre a szél által ráfújt hó miatt. Kabátomat tudtam, hogy a sziklafal szélénél dobtam el. Futottam ahogy a lábam bírta, mikor egy hatalmas dörrenés rázta meg a sötétséget. Nem a hátam mögül érkezett.

Elkezdték...

Ahogy elértem a falhoz, a tábor fölé emeltem a tekintetem. Egy halvány, fekete búra kezdett leereszkedni a semmiből és zárta körbe a területet. Csak egy ugrás választott el attól, hogy - bár rázuhanva a sátramra -, beérjek még a védelmi vonal alá. Megálltam, nem mozdultam. Egy nehéz, mély levegőt vettem. Végignéztem ahogy a búra egy halvány fehér fénnyel aktiválódik a földbe csapódás után.

Lehasaltam a talajra. Nem akartam, hogy véletlenül is kiszúrjanak. Figyeltem a távolban lévő emberek sietségét. Kapkodva szedték össze a felszereléseket, hogy minél hamarabb a sátrak által nyújtott biztonságban legyenek. A tanítók irányították a táborlakókat, de még abból a távolságból is látni véltem némi félelmet a tekintetükben. Tudtuk, hogy a szél és a villámok titokzatos energiákat szállítanak magukkal. Teljesen kiszámíthatatlanok lehettek.

Hátrébb csúsztam a hóban és felálltam. Szembefordultam a közeledő viharral. Már nem hiányoznék senkinek. Senkim se maradt, aki igazán számítana, még talán Marcus se. Bekúszott gondolataim közé a szabadság. Ha nincs más lehetőségem, akkor csak egyetlen dolgot tehettem, hogy szabaddá váljak.

Egy vakító fénycsóva után, még a levegő is vibrálni kezdett. Már elég közelinek tűnt. Nem hasított dörrenés hangja a fülembe, csak erős fény árasztotta el néha az eget és a feketeséget. A villámok némán csaptak le meglepetésszerűen a semmiből. Elindultam hát az égiháború felé. Nem gondolkodtam. Érzékeltem ahogy megtelik a körülöttem lévő tér energiával. A fejem fölött szüntelenül cikázott a villámlás keresztül. Néha hangtalanok voltak. Majd, nem messze tőlem, néhány a földbe csapódott.

Megremegtem. Apró kisüléseket éreztem a bőrömön. Égetett és szúrt. Mintha ezernyi tűt próbáltak volna belém döfni. Halkan nyögtem fel a hirtelen fájdalomra. Dörzsöltem magam, hátha eltudom tüntetni a kellemetlen érzéseket.

Erős fény kezdett körbevenni minden újabb becsapódás után. Még a szívem is vele együtt dobbant a mellkasomban. Szorított. Kapkodtam a levegőt. Zúgott a fülem. Az egyik felem elfutott volna. Másik felem könyörgött, hogy legyen vége, végezze be a vihar azt, amire vágytam.

Lassan ereszkedett le a sűrű köd. Áthatolhatatlan, megfoghatatlan szürkeség, ami szinte fojtogatott. Felsikítottam. Teljes testem felülete, mintha lángba borult volna. A villámok generálta erők a húsomba martak. Hólyagok leptek el. Először csak a kézfejemen jelentek meg, de mikor belém hasított a kínzó fájdalom, akkor már csak szabadulni akartam.

Letéptem magamról a ruhákat. A hóba vetődtem, hogy megpróbáljam eltüntetni az égető érzést, de nem használt. Mintha belülről emésztettek volna a lángok. Savas méregként folyt végig a tűz az ereimben. Könnyeim ömleni kezdtek és olyan hangosan sikítottam, hogy a saját fülem is belecsengett. Az anyagok után a húsomba martam. Téptem, szaggattam a testem és a bőröm. Égett szőr szaga csípte az orromat. Hosszú, fekete hajam csomókban hullott le a földre és terítette be meztelen lábamat.

Már azt hittem, hogy elemészt, teljesen széttép a kín. Szédültem. A fájdalomtól többször is elhánytam magam. Sírtam. Visítottam. A földön hemperegtem. Könyörögtem az életemért. A halálomért. Kapartam a testem, ami több sebből vérzett már. Ütöttem, csapkodtam a levegőt egy láthatatlan ellenféllel szemben, de nem tudtam szabadulni a gyötrelemtől.

Majd hirtelen elcsendesedett minden. Zúgott a fejem. Nem hallottam mást, csak saját szívverésem szapora ütemét és a zihálásom, sírásom halk hüppögését. A testem sistergett és pattogó hangok jutottak a fülembe. A köd egyre vastagabbá és nehezebbé vált. A villámok már messze jártak. A hó megolvadt alattam és kemény jégpáncéllá fagyott.

Felnéztem. Éreztem és láttam ahogy a köd elsötétedik, majd körbeölel. Úgy kúszott a testem köré, mint egy régen látott szerető, mintha mindig is hozzám tartozott volna. De nem volt barátságos. Fulladozni kezdtem. Égett a torkom. Marta a szám belsejét ahogy próbáltam levegőhöz jutni. Felettem az égből egy vakító fénycsóva tartott egyenesen felém.

– Ne! – sikítottam még maradék erőmmel a semmibe.

Néhány pillanatra, mintha felderengett volna előttem egy szempár és egy gonosz félmosolyra húzódó száj sziluettje. Majd vörös villámot láttam megfagyni a levegőben, ami pár másodperc múlva, hangos robajjal robbant fel. Engem pedig elnyelt a sötétség.

 

°∘●○〇◯〇○●∘°