Halk neszezésre tértem magamhoz. Ülő pozícióban voltam, ami
csak jobban aggasztott. Kinyitottam a szemem. Egy pillanatra lélegezni is
elfelejtettem a döbbenettől, ugyanis a beszélgető sátorban voltam, egyedül a
sötétben. Mi a franc? Próbáltam óvatosan mozogni, mert emlékeimben még erősen
élt a robbanás. Miután nem éreztem semmi olyasmit, ami a testem sínylődésére utalt volna, meglepődtem. Azt hittem, hogy
majd gyógyítóért kell kiáltanom vagy elájulok a fájdalomtól. Tévedtem.
Nem sokat láttam a sötétben, de a fűszerek és növények
illata körüllengett. Bár tompaságot, mintha már nem okoztak volna. Tőlem balra,
egy kis résen át, beszűrődött némi fény, ami vékony csíkban szelte át a néma
feketeséget. A kevés világosság, a csend és a tudat, hogy ugyanott ültem - mint
számításaim szerint jó pár órával ezelőtt -, rettegéssel töltött el. Mozgolódni
kezdtem. A sok réteg anyag miatt, ami rám nehezedett, nem tudtam moccanni.
Testemen pedig éreztem ahogy folyik le az izzadság.
– Van itt valaki? – kérdeztem bele a sötétbe, bátortalanul.
Elképzelésem se volt, hogy mi a fene történhetett. Próbáltam
fészkelődni, de ólomsúlyúnak éreztem minden tagom. Egy-két vállrándításnál
többre nem futotta az erőmből. Hangosabban kellett volna megszólalnom, de
valahol a tudatom mélyén, nem találtam jó ötletnek felhívni magamra a figyelmet.
Csak azt nem értettem, hogy miért voltak ilyen gondolataim.
A csend kezdett egyre ijesztőbb lenni. A szívverésem
felgyorsult, kapkodtam a levegőt. Pánik szorította a mellkasomat. Veszettül
menekülési vágyam volt, de nem bírtam mozogni. Forgolódtam mindenfelé, miközben
azon gondolkoztam hogyan is tudnám magam megnyugtatni.
Becsuktam a szemem. Remegtem, de egyenletesen, higgadtan
lélegeztem. Be és ki, be és ki. Pár percig mantráztam magamban és mikor már úgy
éreztem, hogy sikerült kissé lenyugodni, koncentrálni kezdtem. Hagytam, hogy az
érzékszerveim kiélesedjenek. Úgy folyt át rajtam a mágia, mintha egy
láthatatlan patakká váltam volna. Néha maga alá temetett a víz, néha magával
sodort a messziségbe. Nem tudtam mennyire engedtem szabadjára, de abban biztos
voltam, hogy szükségem van rá.
A körülöttem lévő illatokból egytől-egyig megtudtam mondani,
milyen növényeket tartalmazott: citrom, ópiummák, csillagánizs és a
kihagyhatatlan binnsa virága is a
repertoárt bővítette. Szúrós, édeskés aroma áradt szét a helységben.
Megtöltötte az orromat, szinte csípte a keverék. A mentol, ami erősen
kiérezhető volt, kimondottan kaparni kezdte a torkom és köhögésre késztetett.
A hatalmas súly, ami addig nehéznek bizonyult, könnyűvé
vált. A bőrömhöz tapadó összes anyagot éreztem: farmer, selyem és a bőr
különböző fajtái is rám nehezedtek. Kellemes puha tapintású volt vagy érdes és
darabos, mint a cserzett bőr. Az izzadság a hátamon szúróssá vált, ahogy a
bőrömet marta a sós lé. Kezeim között a szemfedőm selymes anyaga csúszott a
tenyeremben, mint egy hernyó, próbált szabadulni a markomból. Másik kezembe
vájt körmeim alatt érzékeltem, miként pattannak el a hámrétegek ahogy egyre
szorosabban tolom bőrömbe a karmaim.
Hagytam, hogy minden apró nesz, minden halk motoszkálás és
zaj körül vegyen. Hallani akartam miként mozgatja a szél, a sátort takaró
huzatot. Vagy, mikor a szellő bekúszik a kis réseken és halkan zörgeti a szakadt
anyagot. Hallottam ahogy - legalább három ember -, a sátor előtt beszélget. Suttogva ejtették ki a nevemet, miközben dörzsölték össze a kezüket a hideg ellen,
hogy valamelyest felmelegítsék. Hallani véltem a távolban húzódó tó vizének
lágy morajlását amint a mélyben kavarja maga alatt az iszapot. A sziklafalon
lévő jégpáncél repedésének csattanó hangját ahogy a kellemesebb, langyos levegő
repeszti szét. Hallottam gyermekek halk kacagását - akiket egy férfi nevettetni
próbált -, és mintha eljutott volna hozzám a hegy gyomrában lévő láva morgása.
A kőre felpattanó, sercegő cseppek.
* * *
Mindig szemmel tartotta a lányt. Még akkor is, ha csak a szeme sarkából figyelhette. Minden erővel azon fáradozott, miként próbálja meg marasztalni. Nem engedhette meg, hogy elhagyja az Origent. Erőszakot pedig nem akart alkalmazni. Titkon remélte - valahol mélyen magában -, hogy egyszer majd elmondhat neki mindent és talán együtt járják be az utat, melyen halad. Maga mellett akarta tartani. De tudta, egy nap fontos döntést kell majd meghoznia, ami mindenre kihatással lesz.
Árnyékként mozgott. Meglapult a sötétségben. Nem engedhetett
a csábításnak, még nem. Eljön majd az idő. Talán még nem lesz túl késő.
Figyelte a lány lecsukott szemhéja mögött, miként rángatózik
jobbra és balra a szeme ahogy érzékeli, hallgatja a világot maga körül. Annyira
csendben volt, mintha csak álmodna. Érezte a belőle áradó hőt mikor közelebb
hajolt hozzá. Megakarta érinteni, de minden alkalommal amikor a bőre fölé
emelte a kezét, mintha milliónyi darázs indult volna meg belőle. Nagyon halk,
tompa duruzsolást hallott a testéből kiáramlani, és tenyerét égette az, ami
talán védte a lányt.
Nem akarta kizökkenteni. Kíváncsisággal töltötte el az
Alinából áradó energia, melyet élvezettel szívott magába. Érezte a saját
testén, mintha letapogatná, de az erő csak tovább haladt, nem állt meg rajta. Sikerült
észrevétlenül a közelébe férkőznie. Látni akarta mi fog történni. Vajon
észreveszi-e őt. Erősen kellett küzdenie magával, hogy ne érjen hozzá pedig
legszívesebben felrázta volna.
Kivárt.
* * *
Nyelvemet szúrta a keserű íz, mely szomjúságomból eredt. A
sátort betöltő szagok megtelepedtek a számban is ahogy próbáltam minél nagyobb
levegőt venni és nyugtatni magam. Az összekeveredett illatok égették a
torkomat. Szájpadlásomon az édes aromák kavalkádja próbált harcolni a nyelvemen
megtapadt füst és égett bűzzel. Émelyegtem, de próbáltam nem tudomást venni a
rossz ízekről a számban.
Látni akartam. A vakító fénycsík nyomán a földet, amit
megvilágított. Az egy kupacba dobált takarókat, amik hanyagul hevertek a
talajon, hogy a következő alkalommal is magukhoz vegyék a tanulók. Behunyt
szemmel is szinte minden előttem volt. Bár koszos üvegen keresztülinek tűnt a
világ. Figyeltem a földön megült sárban az apró kődarabokat, a mocsokban
mozgolódó férgeket, amik előbújtak a meleg hatására. Az anyagokon húzódó hajszálakat. A por és hamu pernyéit, melyek lehulltak, majd eltűntek az iszapos területen.
Marcus tanításainak voltak előnyei. A látás képességét szinte majdnem
tökéletesen eltudtam sajátítani a hónapok alatt, míg gyakoroltunk.
Különös energiák vettek körül. Hol ismerős, hol pedig
ismeretlen mágia nyomokat véltem felfedezni. Rezgéseket bocsátott ki a testem,
ami próbált érzékelni magam körül mindent, de egy ponton, mintha csak egy fal
állná el az útjukat és lepattanva továbbhaladtak. Nem volt fenyegető, de nem is
tudtam mire számíthatok. Nem voltam olyan állapotban, hogy pontosan érezzek
mindent.
– Látsz már? – jött egy mély hang a bal oldalamról. Mintha
bombát robbantottak volna a fejem mellett.
Közvetlenül a fülembe suttogta a szavakat, amitől kirázott a
hideg és megremegtem. Olyan erősen próbáltam koncentrálni magam köré, hogy csak
az erő nyomokat észleltem, amik szinte észrevétlenül ültek meg a sátor sötét
zugaiban. A férfi jelenléte elkerülte a figyelmem. Úgy vált eggyé a körülöttünk
lévő természettel, mintha ő maga is hozzá tartozna.
– Marcus! – nyögtem ijedten.
Elernyedt a testem. Annyira utáltam, hogy mindig ezt
csinálta! Sose értettem miért nem lehetett egyszerűen csak megjelenni előttem és
úgy megszólalni. Neki állandóan a frászba kellett kergetnie valahogy. Amit
addig hallottam, láttam és érzékeltem, mintha teljesen eltűnt volna és ólmos
fáradtság vette át a helyét. Ránehezedett a szemhéjamra, erőszakosan nyomta
lefelé és sodort egyre jobban az álmok világába.
Belenéztem a ragyogó zöld szemébe, amit nem takart fásli.
Úgy éreztem próbál a lelkem legmélyéig hatolni, de tudtam, hogy a figyelő
szempár csak sötétséget lát. Marcus mégis mindig tisztában volt azzal, hogy ki van és mi történik körülötte. Annyira imádtam, hogy végre nem volt az a nyamvadt rongy a
szemén. Mintha egy teljesen más Marcus lett volna előttem. Egy pillanatra meg is
lepett a tekintete.
– Éreztem a tested rezgéseit. A mágiád túl erősen próbált
szabad utat nyerni magának és nem fogtad vissza. Gyenge vagy, még mindig! –
mondta szánakozva, miközben elkezdte lepakolni rólam a súlyos takarókat.
– Mi lett volna, ha egy tanító, sőt egy Tanácstag jön be
helyettem? Akkor mit csinálsz? Nem hiszem, hogy itt üldögélnél még.
Kellemes mély basszusa, melyben hallani véltem némi dühöt,
még mindig megborzongatta a bőröm. Bár a gúnnyal igyekeztem nem törődni, ami
szinte teljesen áthatotta a hangszínét. Ahogy emelte le rólam a pokrócokat
megrázta, hogy minden anyag erősen az arcomhoz csapódjon és csak utána tette
arrébb.
– Egy francos villámcsapás után, te sem tudnál megfelelően
koncentrálni! – mondtam nyersen. – És hagyd már abba a csapkodást, ettől nem
lesz jobb!
Hangomat sikerült felemelnem, talán érződött rajta a
fáradtság is. Fejemet igyekeztem eltartani az ütések elől, kisebb-nagyobb
sikerrel.
– Miről beszélsz kislány? – lepődött meg és még a mozdulatot
is abbahagyta, amibe belekezdett.
– Ki se tetted a lábad innen! A Tanács már azon
gondolkozott, hogy levágja pár ujjad, hátha arra magadhoz térsz. Én ugyan
ajánlottam nekik, valamivel kellemesebb ébresztőt, de hallani se akartak róla.
Három napja ebben a kurva sátorban üldögélsz édesem! – nevetett fel. Ugyan derűsnek tűnt, de volt, valami ijesztő éle a nevetésének.
Bár vidámnak tűnhetett az avatatlan szemnek, de én ismertem
már. Álla megfeszült, izmai kidagadtak a karján, amit hamar a háta mögé dugott,
de észrevettem. Izgatott és kissé komor volt. Enyhe zavart is felfedeztem
rajta, de azt nagyon erősen próbálta leplezni így csak egy pillanatra láttam
meg, majd azzal a lendülettel át is vette a helyét, valami más.
– És ugyan milyen ébresztőt eszeltél már megint ki nekem? –
kérdeztem szúrós tekintettel.
– Bemásztam volna az anyagok közé, hogy beváltsam azt, amit
már régóta ígérgetek neked – hajolt le és súgta a fülembe. Olyan szavak voltak
ezek, amik álmaimban kísértettek a magányos ágyamon fekve és már nagyon hosszú
ideje vágytam rá. Na nem csak a szavakra, hanem arra is, hogy beváltsa tettekre
is. Én meg a hülyeségem!
– Na persze, erre mindig lenne eszed, de ezeket a szarokat
meg nem tudod gyorsabban lekapkodni rólam mi? – kérdeztem nevetve. Próbáltam
terelni a témát. Nem a legjobb pillanatban történhetett volna meg az, amit
mondott. Nem voltam a dolgok magaslatán, ráadásul rettegtem belül, hisz nem
tudtam mi történik vagy történt velem. A testemet nem érzékeltem mikor nekivágtam a koncentrációnak. Buta voltam.
Sokszor képzeltem el, hogy reggel a sátramban ő kelt fel
engem egy forró kávé helyett. Persze ezek legtöbbje mindig úgy végződött, hogy
összevesztünk. Szánalmas, hogy még a képzeletemben is se veled, se nélküled
kapcsolatot látok vele. A tudat pedig, hogy egyszer önszántamból fogom alávetni
a bűvkörének magam, csak jobban idegesített és közben izgatottan gondoltam rá. Vajon
tényleg lesz annyira jó, mint a képzeletemben?
* * *
Ahogy leemelte az utolsó takarót is, a lány felsikoltott.
Mindenki aki kint várakozott, berontott a sátorba, széthúzva ezzel a huzatot és
fényt beengedve.
Marcus figyelte Alinát, akinek bőre szinte elszenesedett. Fekete
volt és hólyagok borították több helyen is. Néhol vér csordogált végig a testén
és vörös foltok tarkították. Ahol lefedte a ruha, halványan parázslott és
néhány helyen, mintha egybeolvadt volna a bőrével. Keservesen sikított,
üvöltött a fájdalomtól. Csak rezzenéstelen arccal nézte megbabonázva,
hogyan küzd a fájdalom ellen. Nem tudta miként lehetséges, ami történt. Azt
hitte, hogy csak mély transzba esett vagy hogy végre sikerült átlépnie a
Ködfátyolba, de nem.
Végül odalépett és megpróbálta tartani, hogy ne mozogjon túl
sokat.
* * *
Felakartam kelni a földről, de nem tudtam a lábamra állni.
Összecsuklottam, miközben az egész testem remegett. Szédültem. Sikítottam. A
fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Éreztem, hogy Marcus megpróbál lefogni, de
szinte eszemet vesztettem. Dobáltam magam. Hemperegtem a földön csak hogy
múljon már el az égés, mely talán belülről emésztett. De hiába fordultam a
sárba, az nem segített. Alig tudtam hol vagyok. Néha elájulhattam, mert jó pár
másodperc kiesett. Csak a saját halálom képe lebegett előttem. Vérben forogtam.
Önmagamat martam ugyanúgy, mint az álomban. De még láttam ahogy egy fekete
árnyék lép a sátorba.
– Csendet! – szólt rám erélyesen. Abban a pillanatban
elhallgattam. Legbelül, a lelkemben pedig tomboltam. Üvöltöttem. Hang viszont nem jött ki többet a számon.
Felismertem Yzarrot, aki leguggolt elém. Némi
szégyenkezéssel tekintettem fel vörös hajkoronájára, hogy nem tudtam kellő
tiszteletet mutatni az irányába. Végül - egy halk suttogás ösztönzésére a fejem
hátsó zugában -, keresni kezdtem a férfihez tartozó szempárt. Idős, markáns
archoz tartozott. Ráncok keretezték nyugodt tekintetét. Orra kissé görbének tűnt, mintha több alkalommal is eltörték volna fiatalabb korában. Egy kevés szeplő terült el bőrén, amit messziről még sose fedeztem fel, de hogy közvetlenül velem egy vonalban volt a feje, észrevettem, megláttam a pici barna foltokat. Amint belenéztem a szürke mosolygós szemébe, minden elmúlt. A
halálkép eltűnt. Olyan mérhetetlen nyugalom szállt meg, hogy akkor is
mosolyogtam volna, ha éppen kínoznak.
Teljesen elvesztem a pillantásában. Elvesztettem önmagam.
Semmi másra nem vágytam már, csak hogy örökké őt nézhessem. Lényem minden
rejtett titkát odaadtam volna, hogy őt láthassam halálom pillanatában utoljára. Mintha
megnyitott volna bennem egy csapot. A bizalmam minden cseppje az övé lett. A
testem, a lelkem csak rá vágyott. Nem szerelem volt, hanem inkább egyfajta óvó védelem lebegett előttem. Ő megadhatja mindazt, amire vágytam. Miközben az elmém legmélyén, egy aprócska hang folyamatosan küzdött és
próbált ellenállni annak az erőnek, ami fogva tartott. De nem akartam kiszabadulni. Csak
érezni és lebegni abban a hihetetlen nyugalomban, ami tőle származott.
– Yzarro. Túl fogja élni? – kérdezte Marcus. Hangja
érzelemmentesen csengett. Úgy tűnt, mintha víz alól szólna. Tompán, kissé
elmosódottan. Hallottam a kinti emberek sietésének zaját és hogy körülöttem
többen is tesznek-vesznek, de nem tudtam elszakadni a férfi arcától.
– Ha elég erős és mi is kitartóan segítjük, akkor igen.
Túlélheti – dörmögte bosszúsan, félre se tekintve.
Valahol mélyen azt hiszem rosszul esett, hogy ott voltam és
hallottam minden szavukat. Úgy viselkedtek, mintha nem is léteznék. Mint egy
üres bábu, aki várja, hogy történjen vele valami. Szerettem volna rájuk
kiabálni, de még mindig fogva tartott a szürke szem gazdája. Hatalma csendre
intésével pedig úgy hallgattatott el, hogy semmilyen fájdalom nem engedte volna
kiengedni a hangomat. Yzarronak köszönhettem, hogy nem haltam bele a kínba.
Még akkor is fogva tartott a tekintetével, mikor
felnyalábolt a földről és a nyakának végig kényelmetlen pozícióban kellett
lennie, hogy engem nézhessen. Marcus belekarolt a férfibe és vezette maga
mellett. Amit azért tudtam csak, mert megéreztem a forró tenyerét a meztelen
lábamon és mert a periférikus látásom valamennyire működött. Mindez a küzdelem
miatt, ami a fejemben játszódott le az idő alatt.
Átvittek a gyógyítóhoz és amilyen óvatosan csak tudott,
Yzarro egy ágyra fektetett. Mikor a doki meglátott, hallottam a sopánkodó
hangját és az öklendezését ahogy próbálja visszatartani. Nem kellett sok neki, hogy kidobja a taccsot. Éreztem ahogy levágják
rólam a ruhámat, ami talán a testem apró darabkáival együtt vált le rólam. Betakartak
gyógynövényekkel. Kenőcsöket és olajokat kentek rám. Néhány számomra
érthetetlen morgó kántálás hangja is eljutott a fülemig, amit csak egy másik
Tanácstag mondhatott. Nem volt ismerős a néha, perifériámba belógó láva-vörös
haj, így nem tudtam ki duruzsolhat valamit a testem fölött. Yzarro egészen
addig bűbáj alatt tartott, míg be nem csomagoltak teljesen, végül mákteát
itattak velem.
– Hogy érzed magad gyermekem? – kérdezte kellemesen nyugodt
hangon. Zene volt füleimnek.
– Azt hiszem jól Uram. Kissé talán fáradtan – válaszoltam
rekedtes hangon. Fejem kótyagos volt és tompa. A forró tea hamarabb hatott,
mint gondoltam. Szédültem és erős hányinger marta a torkomat. Liftezett a
gyomrom és mintha viszketni kezdtem volna néhány helyen.
Yzarro szeme hirtelen tűnt el a látóteremből. Akkor pedig
minden felgyülemlett fájdalom a felszínre tőrt. Felsikítottam. Majd sírásba
kezdtem. A testemben már nem éreztem a kínt, de végig ott volt. A háttérben
gyűlt csendesen és egyre csak nőtt a lelkemben. Míg végül kiáradhatott.
– Próbálj meg pihenni. Már így is sok időt elvesztegettél
lányom – simított ki egy tincset az arcomból miután lehiggadtam. Kezét a
homlokomra tette. Várt egy keveset. Végigsimított kócos hajamon és elhagyta a
sátrat.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Jó pár napot átaludtam. Sokszor ébredtem arra, mintha
belém csapna a villám. Izzadtam és kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a sok
növény alatt. Arról nem is beszélve, hogy egyre büdösebb volt mindenem a sok
szertől, amit rám kentek. Erős hányingerem volt a szagoktól. Néha benézett
hozzám akkor is valaki, mikor magamnál voltam, de többnyire aludtam és
álmodtam. Utóbbiban nem voltam annyira biztos. Csak nagyon ritkán emlékeztem
arra, hogy mi volt a fejemben alvásom alatt.
Egyetlen tanító vagy Tanácstag sem látogatott meg és kezdett
kifaggatni, ami bizonyos szemszögből jó volt. Másrészt, mint utólag megtudtam,
sokat tanácskoztak a fehér sátorban, ami nem igazán jelentett jót. Én magam
pedig nem tudtam mire gondolni. Semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem az ilyen
dolgokban, hogy egyáltalán fogalmam legyen arról, mi történt velem. Mindenki
igyekezett csendben végezni a dolgát. Megvizsgált, motoszkált egy keveset, majd
magamra is hagyott. Igazából én nem is érdekeltem őket. Csak az elvégzendő
feladatot teljesítették, amit kiszabtak rájuk.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése