Kötődés: a lelkek titka 4. fejezet

További pár nap múlva éreztem meg, hogy a férfi, aki kezelte a sérüléseimet szinte csodát tett. Már nem ébredtem fel sikítva az éjszaka közepén. Nem kellett a fájdalom ellen nyugtató és fájdalomcsillapító. Hálásan köszöntem meg neki minden alkalommal, mikor benézett hozzám. Na meg, amikor éppen ébren voltam.

Tom volt a neve. Középkorú, harmincas férfi. Aranybarna szeme állandóan bosszúsan villant rám mikor meglátogatott. Barna, katonásan rövidre nyírt haja, kócos és zsíros volt. Látszott rajta, hogy napok óta nem aludt túl sokat. Szeme alatt már sötét karikák gyűltek, de egyébként egy nagyon türelmes és csendes fickó volt.

Emlékeimben erősen élt még hogyan tanította anyám, mert én magam nem voltam hajlandó tanulni. Addig-addig kérleltem, míg be nem adta a derekát és maga mellé nem vett egy tanítványt, Tom személyében. Cserébe minden egyes nap hallgathattam a felmenőm bosszús hangját, míg végül a férfi olyan jól szerepelt a vizsgáján, hogy kibékült a gondolattal: én nem fogok a nyomdokaiba lépni.

°∘●○〇◯〇○●∘°

Nyílt a sátor függönye, mire olyan hirtelen kaptam oda a fejem, hogy még a nyakam is beleroppant. Marcus lépett be rajta. Akárhányszor megláttam, mindig meglepett az izmos mellkasa, amit sebhelyek és hegek borítottak. Bordái körül pedig állandóan véraláfutásosnak tűnt. A leglátványosabb mégis a mély-sötét, barna bőrére varrt halvány fehér, lián tetoválás volt. Erős, magabiztos kisugárzása és energiái, mintha minden információt magába szívnának. Nem igen akadt olyan dolog, amiről ne tudott volna Marcus a klánokkal és tagjaival kapcsolatban. Mindenhol meglapult. Várt, mint egy ragadozó nagymacska. Ha kellett, akkor pedig könyörtelenül lecsapott.

Egy fehér törölköző takarta a kényes helyeket, amit a derekára csavart. Mellkasán még látszott a nedvesség, ami vékony csíkban ereszkedett az anyag széléig, majd eltűnt. Szemét szokásos fásli takarta. Mindenem fájt és sajgott, de akkor is nyújtottam a nyakam, hátha többet láthatok belőle.

Sose hagyott ki lehetőséget arra, hogy figyelje miként kalandozom el rajta. Tett is érte. Mozgatta a vágyaimat amikor csak esélye volt rá. Túl sokszor próbáltam meg meglesni régebben, mikor a kíváncsi - ám, már annyira nem kislány - korszakomat éltem. Azóta szeretett játszani velem, hogy egy alkalommal, valami másik kivándorláson rám talált a sátor mellett gubbasztva. Úgy lapultam, mint egy kiscica, de hiába próbáltam elbújni. Szinte mindig megtalált. Amit azzal jutalmazott, hogy a hóba, sárba hasaltatott és röhögött, míg én könyörögtem az életemért, még ha nevetve is tettem mindezt. Ja, rohadt szánalmas, de fiatal voltam még, ha ez mentségemre szólhat.

Egy pillanatra megszédültem és le kellett hunynom a szemem, de mikor kinyitottam, már nem tudtam hirtelen hol vagyok. Megint...

Sötét volt és fullasztó meleg. Hallottam a köveken sercegő víz és olaj hangját. Átjárta a binnsa virágának szaga az egész helyet. Enyhén szédelegtem, kissé tompa voltam. Halk cuppogó hangokat hallottam.

Kezemmel lenyúltam magam elé és akkor tudatosult bennem, hogy egy igen rövidre nyírt hajú nő dolgoz meg engem. A testem pedig követte az agyamat, és érezni kezdtem ahogy egyre jobban dagadok, feszülök meg a tenyerében és szájában. Másik kezével a combomat markolta. Körmeit szinte teljesen belém vájta. Éreztem ahogy a lábamon, vékony csíkban lefolyik a vér, de nem érdekelt. Belemarkoltam abba a kevés hajába, közelebb húztam. Vágytam rá, hogy teljesen magába fogadjon, ő pedig nem ellenkezett. Finoman nyelvét is mozgatta, enyhén masszírozott vele, ami fokozta a vágyam.

Erős, intenzív energia lüktetett a testemben, mellyel nem voltam rest bánni. Kiterjesztettem, magamhoz hívtam pár növényt. Indák tekeredtek a nőre. Nyaka köré, majd karjait lefogták és két oldalra húzták, végül mindkét lábát is. Éreztem ahogy megfeszül a teste. Ahogy óvatosan próbálta a növényeket rángatni. Hátrébb került tőlem ugyan, de ezzel ő nem törődött. Nyújtogatta a nyakát, újra megakart kapni. Közelebb léptem, ráfogtam két kézzel a fejére és erőszakosabban adtam neki magam. Keményebben merültem el a szájában, miközben nagy odaadással kényeztetett. Én irányítottam. Egyre ingerültebben, mélyebben, míg nem a testem megfeszült...

– Az istenit! A rohadt életbe, hagyd már abba! – üvöltött egy hang az elmémben. Megráztam a fejem.

Hirtelen szakadt meg a kapcsolat. Már nem voltam vak a világra. A gyógyító sátorban feküdtem, miközben Marcus engem nézett az egyik rúdnak támasztva a hátát. Nem tudtam letagadni arcomról, hogy mennyire felizgatott a látvány és a gondolatai. Marcus pedig gonosz mosolyra húzta a száját.

– Ne nézz így rám, nem az én erőm! Legközelebb akár be is szállhatnál. Vagy ha nem szeretsz osztozkodni, akkor egyedül is benne vagyok – mondta egy kacér mosoly mögül.

– Ahogy látom, jól elvagy te nélkülem is! – szúrtam oda neki bosszúsan.

– Talán zavar? – lökte el magát a rúdtól.

Széles vigyor jelent meg az arcán, amit legszívesebben ököllel vertem volna be, de igaza volt. Zavart. Valahol tényleg idegesített, hogy más nőkkel láttam. Még ha csak láttam volna! Az ő fejéből moziztam végig a jelenetet, ami sokkal rosszabb volt, mert tudtam mit gondol, miként érez közben.

Közelebb lépett hozzám. A szantálfa egzotikus, mély illata csapta meg az orromat, ami keveredett némi mentolos aromával. Szédítő volt. Imádtam az olajokat és balzsamokat, amiket ő maga kevert ki. Minél közelebb került hozzám, annál bódítóbb hatása volt. Kissé úgy éreztem, zihálva veszem a levegőt vagy legalábbis a szívem majd’ kiugrott a helyéről annyira izgatottá váltam a közelében.

– Nem úgy zavar ahogy gondolod. Inkább csak nem jó, hogy vannak dolgok, amiket látok.

Sóhajom a semmibe szállt, de még én is hallottam benne a keserűséget és némi fájdalmat. Nem akartam, hogy lássa vagy hallja, de önkéntelenül sikerült felsóhajtanom.

– Nem lehetne visszacsinálni valahogy azt a gyerekkori véletlent? – kérdeztem csak úgy a levegőbe.

Voltak pillanatok, amikor nem zavart a dolog, főleg mikor a saját sátrának magányában feküdt az ágyon, és rám gondolva elégítette ki magát. Na akkor nagyon is szívesen voltam a fejében és néztem végig az elképzelt jelenetét. Nem mondom, hogy nem aludtam el néha én is úgy, hogy rá gondolok. Akkor hazudnék.

– Figyelj, mondtam már. Gyakorolhatunk. Nem kell, hogy olyan események szemtanúja legyél, amikre nem vagy kíváncsi. Állandóan ágálsz ellene, pedig érdemes lenne ezzel foglalkozni. Az ajánlatom még mindig áll! – mosolygott rám, mint ahogy egy becserkésző vad tenné a prédájára.

Tudtam, mi az ajánlata. Ő a teljes kapcsolódás mellett tette le a voksát. Akkor bármikor tehettem volna utazást az elméjébe és ő is az enyémbe. Persze lett volna előnye, hisz akkor elérhettem volna azokat az emlékeket vagy pillanatokat, amik annyira érdekeltek vele kapcsolatban, de akadt hátránya is. Ugyanis ő is képes lett volna berántani bármikor a fejébe vagy belemászni az enyémbe, ami ellen csak azért tiltakoztam, mert minden bizonnyal a lehető legtöbb alkalmat megtalálná, hogy egy adott fantáziámmal kapcsolatban cseszegessen. Azt mondta megtanítana rá hogyan kell kizárni ezeket a dolgokat, de nem hittem túlzottan ebben. Nem akartam felülni arra a bizonyos lóra, inkább szenvedtem a véletlenül kapcsolódó képekkel.

– Először meg kellene keresni azt az energiavonalat, ami beindította ezt. Annak pedig már több éve! Arra se emlékszem, mikor történt a kapcsolódás – morogta, de szája szélén egy alig észrevehető mosoly bujkált. Nagyon is jól tudta mikor történt!

– Kisbaba voltam. Én még annyira se vagyok vele tisztában! Szóval, ha te nem emlékszel, akkor nagy szarban leszünk! Vagyis inkább csak én – sóhajtottam idegesen.

Amúgy se kímélt Marcus sose. Mindig addig dühített, míg már kénytelen voltam nekimenni és levezetni valahogy a feszültségemet. Próbálta az erőmet megismerni. Ellene mindent használnom kellett volna, de nem ment. Pedig akár fájdalmas módszereket is kitalált. Nem féltem attól, hogy bántanám. Inkább attól tartottam, teljesen megnyílok előtte. Nem szívesen mutattam volna meg mindent magamból. Igyekeztem néhány titkot megőrizni magamnak is.

– Mindegy, hagyjuk is. Inkább azt mond meg, hogy vagy? Gondoltam mosakodás után benézek hozzád. Többször is erősen ki voltál ütve. Egy bombarobbanásra se ébredtél volna fel! – nevetett, bár láttam rajta, hogy valamiért feszült.

– Jobban. Tomnak elég ügyes keze van – mondtam halkan egy pajzán mosollyal az arcomon.

– Áh, Tom, te mázlista! – csettintett ujjával a levegőbe. – Legalább ki is elégített? – kérdezte. Hangjában némi féltékenységet véltem felfedezni. Pedig ő csinált a mondatomból szokás szerint viccet.

– Ó, igen! Már nem fáj semmim! – behúztam a nyakam és próbáltam szégyenlős arckifejezést felvenni, de annyira nevetnem kellett, hogy nem sikerült.

– Egyébként tudhatnád, hogy Tom nem olyan. Az asszony megenné reggelire, ha kikezdene valakivel a klánokból – legyintettem Marcus felé a már szabadon mozgatható kezemmel.

– Hm, na igen. Anita egy igen erős személyiség és milyen jó nő! Ő még engem is megvacsorázhatna! – Olyan mosollyal az arcán fordult felém, amit úgy éreztem hetekig megfogok még emlegetni.

Marcus mindig észrevette a zavaromat, és minden alkalommal tett egy lapáttal rá a megjegyzéseivel, de igyekeztem nem törődni velük. Hiába volt rossz híre és megannyi titka, bármit megbeszélhettem vele. Még ha nem is bíztam benne feltétlenül. Mindig ott volt mellettem. Megértett. Legtöbbször viccet csinált a dolgokból, de miután anyám meghalt, felkarolt és védelmezett mikor sebezhetőnek éreztem magam. Közel állt hozzám, néha túl közel is.

– Szerintem Anita lekapná a töködet és minden bizonnyal az első kukába belehajítaná – jegyeztem meg halkan egy gúnyos mosollyal a számon.

– Na igen… de előtte megdolgoztatnám. Utána azt csinálhat vele, amit akar – csapta össze a két tenyerét vigyorogva.

– Oké felfogtam, nyertél! – emeltem fel a kezem védekezőileg. – Inkább azt mond meg, hogy látott valaki akkor?

– Nem, de ne is törődj most ezzel. Elárulnád, hogy mi volt ez az egész? Három napig ülsz, mintha transzban lennél. Aztán össze-vissza beszélsz mikor magadhoz térsz. A vér és a megégett bőröd csak a jéghegy csúcsa. Szóval? Mi a jó büdös franc történt veled?

Próbálta viccesre venni a figurát megint, de aggódását nem tudta eltüntetni magáról. Az ágy lábánál egy üres szék állt. Közelebb hozta és a fejem mellé ült. Kezeit folyamatosan tördelte. Látszott rajta, hogy legszívesebben üvöltene velem, de igyekezett visszafogni magát.

Elkezdte a hajamat simogatni. Az érintés számára fontos volt, így amikor csak ideges lett és hozzámért hagytam, hogy rajtam nyugtassa a kezét. Legalább attól lehiggadni látszott. Csak bizonyos helyekről löktem le magamról. Annyi még is csak volt bennem, hogy nem engedtem meg neki mindent.

Teste elernyedt. Nagy sóhaj hagyta el a száját, ami a semmibe szállt. Szerettem volna tudni mire gondol, de nem akartam megszólalni. Vártam, hogy a feszült légkör teljesen eltűnjön.

– A Tanács mondott valamit? – kérdeztem halkan, mikor már nem maradt türelmem. Reméltem, hogy Marcust bízták meg az ügy kivizsgálásával, mert jó esetben akkor én magam is többet tudhattam meg.

– Ugye a Kötődés létrejöttekor a te lelked és a Ködfátyol egyik lelke összekapcsolódik. Ez után a kapcsolódás után a tested az a hely, ahol mindkét lélek jelen lesz, egészen életed végéig. Yzarro és a Tanács többi tagja is úgy hiszi, hogy Eredetkapcsolás történt, de az lehetetlen lenne, mert nincs Megkötött lelked és…

– Ha így haladok, nem is lesz – szóltam közbe halkan morogva, de ő csak legyintett mosolyogva.

– Amíg ki voltál ütve, megvizsgáltak és tisztának találtak. Mint tudod, ilyenkor a lelkedbe is belenéznek, nincs-e benne elváltozás. Elég furcsának találták, hogy nem tudtak beléd nézni. Ami gyakori jelenség, ha valaki Tanácstagnak születik. Tudtunkkal viszont, te nem vagy az az alapanyag. Yzarro napok óta nem mozdult ki a Ködfátyolból. Megpróbál a lelkektől megtudni valamit, de eddig semmi. Tart tőle, hogy tudtodon kívül csatlakozott hozzád egy lélek. Ami csak egyet jelenthetne, de egyelőre nincs rá bizonyíték. Mindenesetre megfigyelés alá kerülsz még pár napig. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy nem pióca lélek van a dologban.

Marcus testtartása megváltozott. Megfeszültek az izmai. Kezét ökölbe szorította. Karján kidagadtak az erek. Izgatottan, szaporán vette a levegőt. Fel volt villanyozva a hírtől, amit közölt velem. Végre talán, leporolhatja rég nem használt fegyvereit. Én nem ugráltam örömömben, hisz rólam volt szó. A piócalélek gondolatától is rázott a hideg. Túl sok olyan mesét hallgattam meg, ahol ők voltak a főszereplők és sose a jó győzedelmeskedett felettük. Mindenki egytől-egyig megőrült és végül meghalt.

– Gondolom te leszel a megbízott felügyelőm – jegyeztem meg gúnyosan egy sóhajtás kíséretében. Tudtam, hogy ha neki kell szemmel tartania, akkor ott fog a nyakamra lépni, ahol nem sajnálja. Jobban, mint eddig.

– De nem érzem, hogy bármi történt volna. Tökéletes csend van az elmémben, pár kósza gondolaton kívül – mosolyogtam Marcusra kacéran, aki erre meghúzta a hajamat.

– Ne piszkálj kislány! – mondta nevetve.

Úgy éreztem ellazult. Már mintha nem vibrált volna benne az izgatottság. Kezét a kezemre tette, hüvelykujjával pedig körkörösen a kézfejemet cirógatta.

– Én? Ugyan, hát tennék ilyet? Mert, ha ezt csinálnám… – fogtam meg a kezét, majd mutatóujját nyelvemmel finoman végignyaltam. Végül elnevettem magam mikor elengedtem.

– Figyelemelterelésben nagyon jó vagy, ugye tudod? – kérdezte kissé szapora levegővételekkel. Valóban el akartam terelni a témát. Tudtam, hogy ez számára is nehéz időszak lesz.

Mióta ismertem Marcust, mindig megpróbált fölényeskedni velem, de nem hagytam magam. Pontosan azt csináltam, amit a legjobban utált, ha a közös edzéseinken még a belemet is kitaposva hajtott. Próbáltam hasonlóan érzékien szemét lenni vele. Pedig sejtettem, hogy egyszer meggondolatlanul fog majd valamelyikünk cselekedni.

– Kikészítesz te nő! – mérgelődött halkan, de nem húzta el a kezét. – Mond el inkább, mire emlékszel?

– A szokásos sétámra indultam, tudod a falon. Te segítettél fel egy lökéssel. Miután meztelenül rohangáltam… – Bár nem láttam Marcus szemeit, de éreztem a férfi csuklóján, hogy felgyorsult a szívverése.

– Jött egy vihar. Egy villámvihar. Visszaszaladtam a táborhoz, de megálltam. Magam sem tudom, hogy miért. Végignéztem, ahogy leengedik a búrát. Aztán jött a köd és a fájdalom, majd egy pillanatra, mintha megfagyott volna a világ. Fejem fölött megjelent egy lecsapni készülő vörös villám, ami a következő pillanatban felrobbant, aztán felébredtem. Nekem csak pár órának tűnt  – fejeztem be a monológom. Láttam, hogy Marcus szája néha elnyílik a döbbenettől. Ujjaival idegesen dobolni kezdett a kézfejemen.

* * *

Marcus érezte, hogy vissza kell fognia magát. Legszívesebben megfogta volna a lányt és addig fut vele, míg el nem hagyják a világ minden zaját. Megakarta védeni, hogy csak az övé lehessen. Mégis. Ideges lett és izgatott. Érezte az ereiben tomboló adrenalint, a vadászat édes gondolata lebegett a szeme előtt. Azt hitte, hogy soha többet nem fog arra a napra gondolni, de aztán Alina mindent felbolygatott benne.

Akaratlanul is lüktetni kezdett az energia körülötte, de próbálta magát megnyugtatni. Nem akarta, hogy a lány bármit is érezzen. Nem állt szándékában bántani. Egyik tenyere önkéntelenül Alina csuklója köré fonódott. Nem szorította, de erősen kellett koncentrálnia másik kezére, mellyel a lány haját simogatta. Finoman beletúrt a lelógó tincsekbe, ujjai köré csavarta, hogy érezze a puha és lágy hajszálakat a bőrén. Szíve a fülében dobogott, mellkasa égett, nem bírt teljesen higgadt maradni.

* * *

Egy pillanatra eléggé nehéz levegőt hallottam távozni Marcus tüdejéből. Halkan sóhajtott, de így is érzékeltem a feszültséget, ami belőle áradt.

– Ha erről bárkinek is beszélsz... – sziszegte, míg kezével megszorította a kezem, hogy felszisszentem a fájdalomtól – Ha bárkinek is elmondod, elvágom a torkodat! – suttogta fenyegetően ahogy a fülemhez hajolt.

Kirázott a hideg. Nem tudtam volna megmondani, hogy a félelemtől vagy, mert túl közel került hozzám. Ötletem se volt honnan jöhetett ez a hirtelen pálfordulás. Sejtettem, hogy neki lesz ötlete a történtekkel kapcsolatban, de az meg se fordult a fejemben, hogy esetleg sokkal több mindenről tudhat, mint amire én gondoltam. Erre tessék. Olyan reakciót váltott ki belőle a történetem, amire nem számítottam. Elengedett, majd idegesen pattant fel a székről és indult volna ki a sátorból.

– Mi bajod van Marcus? – nyúltam a férfi után, de nem tudtam megragadni a kezét. Helyette a törölközője szélét sikerült elkapnom, amit azzal a lendülettel, le is rántottam róla.

Ott állt előttem, teljes férfiasságában és nem tudtam megszólalni. Gyönyörűnek tartottam. Minden heggel és sebhelyével együtt. Mélybarna bőre olyan sötét volt, hogy szürke haja, a fásli, és a testét borító halvány fehér, tüskés lián tetoválások, szinte világítottak rajta. Kidolgozott, kondiban tartott izmai feszültek a bőre alatt. Karján dagadtak az erek ahogy ökölbe szorította a kezét. Feszült energiahullámok lüktettek belőle, amiket érezhetően is próbált visszafogni. Ujjait fehéredésig nyomta a tenyerébe. Ha lettek volna körmei, akkor biztosan átlyukasztja magát vele.

Mielőtt sikerült volna mindent szemügyre vennem, Marcus szemmel követhetetlen sebességgel mozdult felém. Meg kellett volna már szoknom, de mindig meglepetést okozott a gyorsasága. A fejemhez guggolt, tenyerével letakarta a számat, hogy ne kiáltsak fel. Ismertem már ezt, nem ellenkeztem. Tudtam, hogy ha Marcus fejét elönti a vörös köd, akkor jobb, ha nyugton maradok és megvárom míg lehiggad. Lehetőleg figyelve arra, hogy ne öljön meg a közelben közben senkit.

– Bárcsak hazudtál volna. Bárcsak ne láttál volna semmit! Akkor most élvezhetnénk egymás meztelen társaságát. Ígérd meg, hogy erről nem beszélsz senkinek! – szólított fel baljós hanglejtéssel. Próbált valamelyest megfélemlíteni a halk morgó hangjával, miközben levette a fáslit. Zöld szemei ragyogtak a gyér fényben.

Éreztem, hogy az erő a testéből, az elmém hátsó zugaiba szivárog. Próbált a bűvkörébe vonni. Suttogott. Néhol ismeretlen nyelven, néha pedig fenyegetően vagy könyörgőn kérlelt. Belevesztem a szempárba. Annyira vágytam arra, hogy eltudjon bűvölni. Sóvárogni utána tisztán és mindenestül. Bűvöletét magamba szívni, hogy tehessen velem bármit, amit csak akar, de nem tudtam engedelmeskedni az érzelmeimnek. Nem is sikerült felvennie a harcot az elmémmel. Ő vagy nem volt olyan erős, mint egy Tanácstag vagy egyszerűen csak játszott megint velem és annyira nem is erőltette.

A mágiája, nem nyugtatóan hatott rám. Feltüzelt, harag lobbant bennem ahogy hallgattam a halk suttogást az elmémben. Szerettem volna átadni magam az igéző tekintetnek, de Marcus mindig tett róla, hogy visszautasítsam. Nem féltem tőle. Nem is akartam. Meg kellett erőszakolnom magam, hogy kirázzam fejemből a bűbáját, mert élvezni meg élveztem. Lassan és óvatosan emeltem fel a karomat. Lágyan érintettem meg a karját. Nem akartam túl gyorsan mozogni, nehogy végül rossz döntést hozzak meg vele. Lassan lélegeztem, számból a forró levegő melegítette az orromat és ajkamat. Kellett egy perc, hogy elvegye számról a kezét.

– Rajtam nem fog az akaratod, tudhatnád – szóltam határozottan, de olyan halkan, hogy még én magam is csak alig hallottam a szavaimat.

Bármennyire is érdekelt, milyen lehetett alávetni magamat a bájának, nem engedhettem meg. Főleg nem úgy, hogy közben valami történt, amiről nem tudtam. Ki kellett derítenem. Addig viszont nem tehettem a saját kedvemre. Tagadhatatlanul vágytam rá, de akadt néhány olyan dolog, ami elsőbbséget élvezett a vágyaimnál. Ami pedig mindennél fontosabb volt, az az ígéretem és hogy beszéljek valakivel a klánban eltöltött, évek óta figyelemmel kísért szenvedésről. Talán a saját kis mágiám is közrejátszhatott, hogy Marcus nem tudott befolyásolni úgy, mint Yzarro.

– De ígérem, hogy nem mondom el senkinek, ha neked ez ennyire fontos – sóhajtottam. Próbáltam nyugodt hangszínt megütni, hogy ne szítsam véletlenül se tovább Marcusban a tüzet.

Lobbanékony alkat volt. Minden apró dologra felhúzta magát. Én sokszor csak legyintettem a kirohanásaira. A legtöbb esetben csak arra voltak jók, hogy a végén összeszólalkozzunk. Dühében - szinte minden alkalommal -, ami csak mozdíthatónak tűnt összetörte és nem egyszer akadtam jómagam is a keze közé. Olyankor, én is egy voltam a bútorok közül. Valamiért mégsem tudtam haragudni rá. Túl sokat jelentett a számomra az, hogy mindig mellettem állt.

Kedveltem, szerettem vele lenni, néha talán szerelmes is lehettem. Mélyen magamban féltem tőle, mert kiszámíthatatlan dühkitörések tarkították az amúgy sármos, izgalmas stílusát. Jó pár éve ismertem már. Nem tudtam volna megmondani, hogy a sok harc vagy a hosszú élet tette-e ilyenné. Ezért is próbáltam minél nagyobb távolságot tartani, amit Marcus nem könnyített meg, na meg a vonzódásom se.

– Ha túléled a rituálét, akkor talán elmondok mindent – nyomott egy puha csókot az ajkamra. Talán nem elleneztem volna, ha tovább is megy, de túl fáradtnak és feszültnek éreztem magam ahhoz, hogy még egy apró és gyors csókon - amit jószerével, szájra puszinak se lehetett nevezni - is felhúzzam magam, bármilyen értelemben. Szemére kötötte a fáslit, felkapta a földről a törölközőt, maga köré csavarta és sietősen távozott a sátorból.

Sokáig gondolkodtam, zsongott a fejem a sok teóriától, melyeket felállítottam magamban. Látomás? Álom? Talán, mégis sikerült a Ködfátyolba belépnem? Marcus, miről tudhat, amit eddig nem mondott el? Ha túlélem a rituálét, nagyon biztató! Hiába volt Marcus olyan, amilyen. Egyenes és őszinte is tudott lenni, de biztos voltam benne, hogy sok mindent eltitkol. Talán nem csak előlem, hanem a klánok, főleg az Origen elől.

 

°∘●○〇◯〇○●∘°