Kötődés: a lelkek titka 5. fejezet

Mikor felkeltem, már a saját szállásomon feküdtem. Betakarva, ruhában. Duzzogtam magamban, mert nem ébredtem fel arra, hogy valaki átcipelt a gyógyítótól a saját sátramba. Jobban foglalkoztatott viszont a gondolat, hogy ki volt az, aki felöltöztetett.

Lerúgtam magamról a takarót. Hirtelen ültem fel, amitől eléggé megszédültem. Kapart a torkom és hányinger kerülgetett. Oldalra pillantottam. A mellettem lévő kis éjjeliszekrényen - ami egy székből és a ráterített szakadt pólóból állt - egy pohár víz hevert. Annyira jólesett, ahogy végigfolyt a nyelőcsövemen, mintha életemben először ittam volna az éltető nedűből.

Kikászálódtam az ágyból. Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom, de végül sikerült megállnom és nem felborulni. Kellemetlen bizsergés szántott végig bennem és a testem is, mintha feszült volna rám. Fájdalmaim már nem voltak, de nagyon tompán még lüktetett néhány tagom. Végignéztem magamon. Fehér bőrömet csak pár vörös folt takarta, amik már szépen halványultak. Hegeknek vagy sebhelyeknek nyoma se volt. Fekete póló és egy sötét gyakorló nadrágba öltöztettek, így előre tudtam, hogy az első utam az edzésre vezet majd. Na meg, hogy csak egy ember gondol mindig az ilyen lehetőségekre.

– Már megint nem figyelsz! – szólalt meg a hátam mögül Marcus.

Nem lepett meg annyira a jelenléte, hogy ugorjak egyet, de igazat adtam neki, nem figyeltem. Annyira elvoltam foglalva a sérüléseimmel, hogy nem vettem észre a belőle áradó energiát. Ha jobban koncentrálok, érezhettem volna, hogy teljesen kiterjesztette a hatalmát. Mégis megbújt a sötétben. Semmi jelét nem észleltem. Szinte szánalmasnak gondoltam magam. Annyiszor próbált meg felkészíteni a hirtelen meglepetésekkel, hogy már meg kellett volna tanulnom. Nem ronthattak volna rám csak úgy. Nem, nem sikerült elsajátítanom az ilyen erős felkészültséget. Mindent elpillangóztam.

Gyorsan mozdult. Ráfogott a nyakamra, de nem olyan erősen, hogy fulladni kezdjek. Csak a fölényét akarta érzékeltetni. Akármennyire is a halál szélén álltam, amint képes voltam lábra állni, onnantól már nem kímélt. Edzésnek nem mondtam volna azt, amit velem csinált, inkább csak a határaimat feszegette - főként a türelmemet -, és a bennem lévő erőt.

Mióta elárultam neki a titkomat, azóta viselkedett úgy, mintha valamilyen veszélyben lennék. Ha esélyt akartam ellene, akkor fent kellett tartanom a mágiámat és a koncentrációmat. Különben pontosan úgy jártam, ahogy mindig: lefogva, megkötve, kifektetve vagy egyéb módon a földön elterülve.

Hozzásimult a hátamhoz és hallottam, hogy vesz egy mély levegőt.

* * *

Alina bőrének illatát úgy szívta magába, mint egy megszülető csecsemő a friss levegőt, mielőtt felsír. Édes volt a sok liliomtól és narancstól. Enyhén csípős a csalán és a citromfű keveréke miatt. Még ő készítette a lánynak saját kezűleg a szérumot, mely ápolta és illatfelhőbe öltöztette.

Közelebb vonta magához, finoman rászorított a torkára. A testének aromája, önkéntelenül is a régi időkre emlékeztette. Gyermekkorából az anyja fűszereit a kertből, a virágok erős esszenciáját, amiket az ablakokba ültetett.

Alinának a sok éves füstölők között töltött ideje miatt, lett némi füstös szaga, mely eszébe juttatta a harcokat, amiket átélt. Hajának gyömbér illata pedig olyan gondolatokat ébresztett benne, hogy felpezsdítette férfiasságát is. Legszívesebben letépte volna a lányról a ruhákat, hogy az övé lehessen, de küzdenie kellett önmagával. Tudta, nem adja magát egykönnyen, amit valahol élvezett is. Szinte bódító hatású volt Alina közelében tartózkodni. Marcus tisztában volt azzal, hogy még mindig bejár a gyógyítóhoz és a kis titkos kertjét gondozza, ami különleges növényekkel volt tele.

* * *

Mint mindig, nem lepett meg Marcus közeledése. Erős és határozott tartása annál inkább. De nem akartam túl hamar cselekedni. Kivártam a megfelelő pillanatot, mikor akarva-akaratlanul is, de figyelmetlenné válik a közelemben. Ahogy enyhült a szorítás a torkomon, egy gyors és kemény mozdulattal, a könyökömet a férfi gyomrába ütöttem.

Elengedett.

Leguggoltam, megpróbáltam kisöpörni a lábait alóla, de Marcus gyorsabb volt. Már csak egy közeledő térdet láttam, mielőtt az találkozott az arcommal. Megszédültem. Fekete pöttyök játszottak a szemem előtt és olyan érzésem volt, hogy leszakadt a fél állam. Egy pillanatra elvesztettem a kontrollt a testem felett, Marcusnak pedig elég időt adtam ezzel, hogy elkapja az egyik karomat és a hátam mögé csavarja. Kirúgta a lábamat, arccal a földre taszított, majd térdét a hátamba nyomta.

– Rohadj meg Marcus! – szűrtem a fogaim között.

Nehezen kaptam levegőt, szédültem és éreztem ahogy a vér végigcsorog a nyelőcsövemen. Alig bírtam nyelni és az sem segített, hogy a fejemet a földbe nyomta. A szám telement sárral. Zsibbadt az egész koponyám. A fájdalom csak tompa lüktetéssel várta, hogy majd, mikor már nem tombol testemben az adrenalin, akkor rátelepedjen minden tagomra.

Elegem volt már a hetek óta tartó szekírozásából. Gyűlöltem Marcus játszadozását. Sose volt hajlandó erőt bevetni ellenem, mindig visszafogta magát, nem akart igazán harcolni. De biztos voltam abban is, hogy ha egyszer használja az erejét, akkor alulról szagolhatom már csak az ibolyát.

– Jaj, de hamar feladod kislány! – mondta nevetve, majd a fülemhez hajolt, hogy szapora légzését hallgathassam.

* * *

Marcus élvezte ahogy a lány teste megfeszült a keze alatt. Várta, hogy minden erejét használja végre ellene, de mint ő maga se, úgy Alina se tette.

Utálta magát, mert nem tudott ellenállni a lánynak. Nem bírt benne igazán kárt tenni. Sejtette, hogy ha tényleg fájdalmat okozna, akkor megnyílna neki és kiengedné végre a benne lévő erőket, de nem cselekedett. Szeretett játszani, szerette feszegetni a határokat és Alina nem úgy tűnt, mintha nem lenne benne. A játékos csillogás a szemében, sokszor árulta el az érzéseit.

* * *

Marcus lazított a szorításon, de nem hagyott menekülőutat. Hagytam magam. Ellazítottam a testem. Tudtam, hogy semmiféleképpen nem fogok tudni kiszabadulni. Csend telepedett ránk. Én pedig elmélyedtem elmém legmélyebb zugaiban, hogy erőt tudjak gyűjteni.

Lágy szellő simított végig az arcomon, miközben erősen koncentráltam, hogy minden apró légmozgást magamba tudjak szívni. Éreztem ahogy bekúszik a levegő energiája a bőröm alá, mint a langyos víz. Beszivárgott a pórusaimon és ahogyan egy tüdő, úgy lélegezte be testem az erőt, hogy aztán bent tarthassam. Feszült mindenem. Belülről feszített szét az energia és éreztem, hogy ha nem engedem szabadjára, akkor hamarosan leszakad rólam a saját bőröm.

Mindent a hátamba koncentráltam, hogy Marcus térdénél összetömörüljön. Mikor már a gerincem mentén izzott a csontom is, kilöktem magamból a felgyülemlett mágiát. Amint elhagyta a testemet az erő, Marcus a levegőbe emelkedett. Meglepődhetett, mikor eltűnt a talaj a lába alól, mert enyhült a szorítása, végül teljesen elengedett. A pillanat törtrésze alatt ugrottam talpra és fordultam meg, hogy ráfogjak a férfi két lábára. Úgy tűnt, mintha a hátán úszna a föld felett. Azon kevés alkalmak egyike volt, amikor olyan gyors mozgást tudtam produkálni, mint ő. A szél és levegő energiájából merített mágia alatt, sok mindenre voltam képes.

A maradék erőt a karjaimba irányítottam. Kidagadtak az izmaim és erős görcsöt éreztem az alkaromban. Miután megragadtam a lábait, teljes erőmből a földre rántottam. Marcus a talajba csapódott. Olyan ütés érhette a hátát, hogy hallottam levegőért kapkodni. Szinte fuldoklott, de nem hagytam annyiban. Letéptem szeméről a fáslit, összefogtam a két kezét - már amennyire tudtam - és a feje fölé rántottam, hogy ott egy erős csomót kössek a csuklói köré. Végül ráültem a gyomrára. Minden erőmmel igyekeztem a helyén tartani a férfit.

Miután már nem fulladozott, arcát még így is eltorzította a fájdalom. Nem mozdult. Testét megfeszítette.

– Sose adom fel! – mondtam gúnyosan, miközben ráhajoltam az ajkaira.

Nem állt ellen. Hagyta, hogy egymás csókjában mélyedjünk el. Enyhén éreztem a sár keserű ízét és a vér édeskés, fémes aromáját a számban, de nem foglalkoztam vele. Meglepett mennyire gyengéd volt. Nem követelőzött, nem erőltette magát rám. Hagyta, hogy felülkerekedjek rajta, én irányítsak. Én vegyem el azt, amit akarok.

Különösnek tartottam, hogy a nagy, erős férfi, milyen érzékien és lágyan veti alá magát az akaratomnak. De már régóta várt a pillanatra és be kellett vallanom, hogy én is. Jóleső bizsergés járta át a testem. Minden percet élveztem, melyet Marcus forró csókjában tölthettem, de gyűlöltem is. Állandóan fájdalmat okozott nekem, még ha nem is mindig testileg. Minden alkalmat kihasznált, hogy gyötörhessen. Bizonyos szinten, ezzel büntetett, mert én nem úgy éreztem iránta ahogy ő irántam. Sose hagytam magam, pontosan úgy vágtam vissza neki ahogy azt megérdemelte.

Marcus elfordult végül és megtörte a csókot, de nem mozdult továbbra sem. Széles vigyor jelent meg rajta.

– Ha tudom, hogy kiakarsz kötözni, szólhattál volna! Nem vagyok semmi jónak az elrontója! – kacsintott rám és kéjesen megnyalta a szája szélét.

Megpróbálta felemelni a karját, de újra magamhoz húztam a levegő energiáit, hogy visszatudjam nyomni a földre. Éreztem magamban a hatalmat ahogy száguldott a véremben, lüktetett a szívemben és szorította a tüdőmet. Féktelennek tűnő erő hatolt az elmémbe. A szél kiszámíthatatlan és játékos mágiája, mely hol higgadtsággal, hol pedig dühvel töltött el.

– Sok mindent szeretnék veled csinálni... – engedtem el egyik kézzel a csuklóit, hogy felhúzzam a pólóját. Körmeimmel végigszántottam csupasz mellkasát, hogy azok véres csíkokat hagytak maguk után. Marcus száját halk morgás és egy sóhaj hagyta el.

– De nem lehet!

Elengedtem és legurultam róla, hogy ne tudjon utánam kapni. Leültem az ágyra, Marcus pedig összekötött kézzel térdelt fel, majd kúszott a lábaimhoz. Figyeltem a zöld szemeit, melyekben nem lehetett látni az érzelmeit, de a teste mindig elárulta őt. Nem telt el úgy nap, hogy ne próbált volna közeledni hozzám, ami egyrészt zavart, másrészt én is vágytam rá. Marcus lelki kötődése, ellent mondott az én testi vágyaimnak. Nem akartam mást, csak hogy papír lehessek az ő parázsló testén.

Újra megakart csókolni, de felemeltem a karom és tenyerem hatalmasat csattant az arcán. Csípte a bőrömet az ütés, de úgy éreztem, hogy jól végeztem a dolgomat és megérdemelte.
– Ugye tudod, hogy kegyetlen vagy? – röhögött, miközben dörzsölgette az arcát.

Felállt, foggal tépte le a kötést a csuklójáról, majd megfogta az ágyneműmet és letépett belőle egy csíkot, amivel csak nehezen, de sikerült bekötnie a szemét.

– Nem kegyetlen vagyok csak gyakorlatias – mosolyodtam el. Közelebb léptem hozzá, végigsimítottam a mellkasán, amin már nyoma se volt a körmeim okozta sérüléseknek.

– Mondtam, ha te fájdalmat okozol nekem, akkor én is azt fogok neked – mutattam az állkapcsomra - ami még mindig zsibbadt -, és a vérző orromra, bár már nem éreztem a vért a számban. Átkaroltam, ő pedig körém fonta karjait, hogy magához vonjon. Állát a fejemre rakta.

– De igen Lina, kegyetlen vagy! – simult hozzám még jobban.

– Én lennék? Nem te vagy az, aki különböző fájdalmas módszerekkel képes edzéseket tartani? – kérdeztem a mellkasába fúrva a fejem.

– A fájdalom megerősít és neked nem csak a testedet kell kondiban tartanod, hanem a lelkedet is – mondta keserűen.

– Néha azért igazán megkímélhetnél! Mondjuk menjünk futni vagy úszni egyet, de hogy az indáid elől kell menekülnöm állandóan az nem fair! – morogtam halkan.
Minden alkalommal próbált minél jobban feldühíteni. Sokszor lett az a vége az egésznek, hogy dühömben edzés végén, sírva futottam a sátram magányába.

– Mert nem szaladnod kéne előlük, hanem harcolnod ellenük! Nem futhatsz életed végéig! Ha nem állsz ki magadért, akkor csak egy eltaposni való kis bogár vagy! – simította meg a hátam, de ellöktem magamtól.

– Nem igazán értem a célodat, de elmondhatnád már, hogy ezt a sejtelmes marhaságot miért próbálod rám önteni! – fakadtam ki.

– Sok ember hozott olyan döntéseket a klánokban, amik miatt éberebbnek kell lennünk. Az Origen pedig akár veszélyt is jelenthet, amíg nem teszünk, valamit – suttogta. Hangjában düh és keserűség váltotta egymást. Nem tudtam, hogy mit jelenthet mindaz, amit elmondott.

– Miért lenne az Origen veszélyes? – kérdeztem meglepődve. Tudtam, hogy mennyire ostobán viselkednek a vezetőknek kinevezett személyek néha, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy esetleg veszélyes lehet a klánok között élni.

– Nem sokan nézik jó szemmel a jelenlétemet az Origen szolgálatában és nem csak én szúrom a szemüket, hanem te is – indult meg körbe-körbe járkálva a sátorban, feszülten.

– Én? Miért tartanának engem veszélyesnek? – firtattam tovább a kérdést. Egy senki voltam. Igen, anyám gyógyítóként tevékenykedett, de ettől még nem jelentettem volna semmilyen fenyegetést. Legalábbis ezt hittem.

– Apád miatt – szólalt meg végül halkan. Megállt egy pillanatra, majd folytatta végtelennek tűnő köreit.

– Na várj, nem értem. Annyit tudok, hogy apu egy fontos személy volt a klánokban és az Origen vette magához, hogy itt lehessen. Azt tudom, hogy sokat tett a tiszteletért, de mi köze az egésznek hozzá? – faggattam. Megfogtam a karját, hogy megállítsam. Pattanásig feszültek az izmai a kezem alatt. Kiszakította magát és tovább sétált, ami egyre jobban idegesített.

– Jó ember volt, mint az anyád is. Emlékszem, hogy azt mondták szerelem volt első látásra. Jelen voltam mikor anyád megtudta, hogy terhes. Apád örömkönnyekben tört ki. Végül egy fontos döntést kellett meghoznia, amibe belehalt. A klánok nem örültek, főleg az Origen magasabb pozícióban lévő tagjai, de…

– Miféle döntést hozott? – szakítottam félbe a monológját.

– Nem lényeg. Felakarlak készíteni Lina. Ne dobj el magadtól pár kósza hír miatt, mert talán én vagyok az egyetlen, akiben megbízhatsz igazán! – állt meg előttem és nézett le rám. Vaksága ellenére is úgy gondoltam, hogy mindent lát, talán többet is, mint bárki más a világon.
Hallottam a keserűséget a hangjában, de bármennyire is jó volt a kapcsolatunk akkor se ment, hogy feltétel nélkül megbízzak benne. A félelem, ami átjárt néha, ha a közelemben volt nem engedte.

– Mégis, mire akarsz felkészíteni? – néztem fel rá felhúzott szemöldökkel. Ellenem fordulnának a klántagok, a Tanács?

– Nem tudhatjuk meddig lesznek hajlandóak megtűrni minket a Ködfátyolban. Azt meg pláne, meddig tűrik még, hogy csak Megkötöttként csatlakozzanak hozzánk a lelkek. Ők is élni akarnak. Ezért is létezik a hagyomány. Így nincs háború, nincs felesleges halál. Emlékezz Lina! Tudod mit mondtam neked a pióca lelkekről. Elég, ha csak páran sikeresen magukévá tesznek egy testet. Ha összefognak az mindkét oldalnak nagy kárt tudna okozni – felsóhajtott, ami a semmibe szállt. Lehelete látszott a hidegben és különös alakot formált a levegőbe. Vagy csak én láttam annak.

– Nem emlékezhetsz, de mikor még kicsi voltál, a klánunkba is megpróbált beférkőzni egy. Az én feladatom volt elintézni, amit nem szívesen tettem, hisz a családomról volt szó. Mindenki hozzám tartozik, mind egymáshoz tartozunk. Nem bírnám elviselni, ha te is úgy járnál, de nem tehetnék mást. Ez az életem, és rákényszerülnék, hogy elvegyem a tiédet!

Hangulata folyamatosan változott. Megfeszült a teste a dühtől, remegett, libabőrös volt. Hangjában hol szomorúság, hol pedig harag hallatszott. Tudtam, hogy sok mindent nem ismerek még az életéből, de sose hallottam így beszélni a klánról. Mindig mondogatta, hogy mi vagyunk a családja, mégis néha összeszorult a szívem miközben hallgattam. Magányosnak tűnt ahogy ott állt előttem. Majd idegesen kezdett újabb köröket róni a sátorban. Sok mindent tett már, sok vér tapad a kezéhez. Vajon meddig bírja még? Meddig képes még olyanokat üldözni, akiket szeret? Vajon tényleg ennyit jelentene a klán neki?

Szerettem volna megtudni róla több mindent, de hiába kérdeztem, csak apró foszlányokat mesélt vagy sokszor inkább kitért a válaszadás elől.
– Nem készülhetünk fel mindenre, nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk az életben. A Kötődés pedig egy igen kényelmetlen kötelezettség a klán életében – léptem oda hozzá, hogy nyugtatóan a vállára tegyem a kezem.

– Nézd meg, hogy mit tett velem a kötelezettségük! – tépte le szeméről a kötést és nézett bele a szemembe.

Remegni kezdett a föld alattunk. Éreztem, hogy Marcus minden dühét rámakarja zúdítani. Rám vagy a világra. Különböző tüskés növények kúsztak a felszínre, a zöld minden árnyalatában. Némelyiken fekete, rózsatövisre emlékeztető tüskék voltak. Néhány pedig valamilyen furcsa, csípős szagot árasztott magából, ami erős hányingert keltett bennem. Akadt olyan is, amiből ismeretlen, fehér folyadék szivárgott. Úgy tekeregtek a talajon, mint az éhes kígyók, amik arra várnak, mikor csaphatnak le az áldozatra.

Nem mertem megmozdulni. Féltem, hogy egyetlen rossz lépés is a vesztemet okozhatja. Az egész sátor belseje rengett, lüktetett, mint egy dobbanó szív. Egyszerre mozogtak a növények a földdel, mely töredezni kezdett és néhány helyen, mintha szétnyílt volna. Talpunk alatt besüppedt, hogy aztán egy újabb kúszó, élő növény jusson a felszínre.

Gyökerek, színes virágok jelentek meg a repedésekben. Csodálatos látványt nyújtottak. Kisgyermekként keresték apjukat, így Marcus lábánál megpihentek és csendesen várakoztak. Fojtogató lett a hőség. Minden szellő, mely a sátor huzatján beszállt orrfacsaró, rothadt hús és a vér szagát hordta magával felénk. Számban és orromban is megtelepedett minden bűz. Szédültem, a gyomrom liftezett és reménykedtem, hogy nem fogom elhányni magam. Próbáltam kitartani, de könnybe lábadt a szemem, remegtem és legszívesebben futásnak eredtem volna.

Senki nem sietett a szállásomra. Sejtettem, hogy csak arra a helyre koncentrálódik az erő, ahol mi álltunk Marcusszal. Valamennyit már ismertem a mágiájából, hogy mire lehetett képes. A földben lévő növények irányítása volt a specialitása. A természet erejét pedig nagyon jól tudta manipulálni. Indákból, gyökerekből és különböző virágokból állt a repertoárja. De tudtam, hogy vannak piszkos trükkjei. Azokból pedig, igencsak keveset ismertem és Marcus tett is arról, hogy ne derüljön ki róla csak annyi, amennyit ő maga engedett. Ezért törekedtem is általában arra, hogy ne dühítsem fel. Próbáltam csak addig elmerészkedni, hogy még ne legyen halálos. Se nekem, se a körülöttem élő emberek számára.

Szöget ütött viszont egy gondolat a fejemben. Marcust sose hallottam magában beszélni. Elméje mindig tiszta tudatról árulkodott, leszámítva a dühkitöréseit és egyéb furcsaságait. Túl sokszor kerülte az életének témáját, de nem is sétált mellette szellemalak. Amióta csak ismertem, úgy tűnt gyűlöli a Kötődés gondolatát is. Sokáig ellenezte a Tanács szabályait és szinte minden lépésükbe belekötött. Végül nem tudtam, hogy mi válthatott ki belőle pálfordulást, de egyszer csak, mint aki beletörődött a sorsába, csendbe burkolózott. Egyik napról a másikra, semmi más nem érdekelte rajtam kívül. Voltak már sejtéseim régebben is Marcusszal kapcsolatban, de nem mertem rákérdezni a férfinél. Még csak felhozni se akartam sose a témát. Egészen eddig.

– Most már mindent értek – mondtam végül halkan. Lehajtottam a fejem, kerültem a férfi pillantását.

– Mire gondolsz? – kérdezte meglepetten.

– Nincs Megkötött lelked – jelentettem ki, amit egyébként kérdésként szerettem volna feltenni, de a lényeg egy és ugyanaz volt.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte. Nem tűnt túlságosan meglepettnek, mégis félmosolyra húzta a száját.

– Tudod mit? Ne válaszolj! Reméltem már, hogy magadtól rájössz. Vagy legalább rá mersz kérdezni, de sose tetted. Biztos vagyok benne, hogy valahol a csinos kis fejecskédben, már sokszor eszedbe jutott a gondolat. Elakartam mondani többször is, de nem akartam, hogy a kurva kötelezettség tudatod és a rohadt ígéreted miatt, végül semmibe vegyél! – mondta, majd haragtól fűtve, kisétált a sátorból.

Csak álltam és meredtem magam elé. Talpam alatt a föld, már nyugodtan és láthatatlanul lélegzett. Az indák eltűntek, de a sátor belseje jobban hasonlított inkább harcmezőre, mint egy szálláshelyre. A földön megszáradt a furcsa váladék, melyet a növények ontottak magukból, de a szag még mindig csavarta az orromat. Szívesen kiáltottam volna Marcus után. Miért vagy ekkora idióta? Ideges voltam, de valahol igazat adtam neki. Ellentétesek voltak a gondolataim, még számomra is néha. Az anyámnak tett ígéret, vissza fogta a már szabadulni vágyó szívemet.

Emlékeztem rá mikor még kisebb koromban, anyám szoknyája alól figyeltem a világot. Mennyire boldognak láttam az embereket. Mégis bolondnak tartottam őket. Magukban beszéltek, olyan szellemalakot láttak, amit más nem láthatott. Miután anyám elmesélte, hogy miért viselkednek olyan furcsán, megértettem. Érdekelni kezdett, kíváncsi voltam, de legbelül féltem is. Egy erősebb entitás létezése, mely erővel ruház fel, meghosszabbítja az életemet és akár beszélgető társra is tehetek szert általa a kíváncsiságomat erősítette. Érdekelt, hogy milyenek a lelkek. Gyerekek? Felnőttek? Férfiak vagy nők? Sokat gondolkoztam és beszélgettünk anyámmal, hogy mellém például, ki kötődhetne, de erre mindig csak annyit mondott:

„Sose lehet tudni, milyen társat kapunk magunk mellé. Minden ember más és minden lélek más. Nem mi választunk. Az erő, amit megtalálnak a lelkek, bár bennünk lakozik, de ők szabadítják fel. Ehhez a testünknek is erősnek kell lennie, hisz ép testben, ép lélek lakozik.”

Én pedig hittem. Hinni akartam, hogy jó dolog a Kötődés. Aztán megláttam a másik arcát. Mert bizony fájdalmat is okozott. Bizonyos szempontból nagyszerű volt, de veszélyesnek is bizonyult. Sokan őrültek bele abba, hogy nem a megfelelő társ szegődött melléjük. Voltak, akik napokig sírtak. Voltak, akik addig nyugodt természetükről híresültek el, a Kötődés után pedig, egy agresszív ember vált belőlük. Néhányukat öngyilkosságba hajtották és akkor még csak nem is pióca lélekről volt szó. Teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy ki fog Megkötöttként csatlakozni a klántagokhoz, ezért néhányan - köztük én is - rettegve vártuk a Kötődés szertartását.

Anyám a Megkötöttjéről sose beszélt, de mindig boldog, kisimult és nyugodt természetű nő volt. Annyit tudtam, hogy női személy a befogadott lélek, de sose mutatkozott előttem. Talán nem is akarta anyám, hogy tudjam kicsoda az. Mindent tőle örököltem, amit a tükörben láttam. Az alacsony, kecses testalkatot. A hosszú, fekete hajamat. A kellemes idomaimat és még az apró, szinte láthatatlan szeplőket is az arcomon. Az enyhén hiányos szemöldököt és a mosolyom mellett megbújó, apró gödröt. Marcus szerint, még a nevetőráncaim is pontosan ugyanolyanok voltak, mint anyámé. Egyedül szemeimet nem tőle örököltem. Mindenki azt mondta, hogy a sötétszürke, viharos, mindig dühös tekintetem az apámé.

Sok év telt el, mire a Tanács kijelentette, hogy a lelkek szintet léptek. A Ködfátyol megerősödött és végre nem csak szellemként, egy halk, láthatatlan lényként fogják követni tovább az embereket. Az Eredetfák energiája megnőtt és ideiglenes testet tudtak ölteni a Megkötöttek. Látni engedték magukat, így arcot társíthattunk azokhoz, akik az elménk hátsó zugaiba duruzsoltak, egyfajta lelkiismeret hangjaként.

A Megkötöttek különlegessége, hogy feltudják mérni a bennünk rejlő energiát. Így tudnak csatlakozni közénk úgy, hogy közben nem tesznek kárt huzamosabb időn keresztül a testünkben. Minél erősebb a saját lelkünk, annál erősebb lesz a kötelék. Nagyobb erőt tudnak ezáltal felszabadítani bennünk a Ködfátyolból érkezők. A lelki felkészülés, ezért is olyan fontos.

Marcus bonyolult ember volt. Túl sok olyan dolgot élhetett már át, amit senkinek se kívánna. Gondolkodtam rajta, hogy nem rohanok utána, hagyok neki egy kis időt, de nem bírtam magammal. Tudni akartam, miként lehetséges az, amit ő véghez vitt.

* * *

Marcus ideges volt. Félt, hogy kárt tesz valakiben. A lehető legértelmesebb helyet kereste arra, hogy levezesse a feszültségét, ami a tó jéghideg hullámai voltak. Mikor elérte, ledobált magáról minden ruhát. Általában fokozatosan hűtötte le a testét, de olyan idegesnek érezte magát, hogy gondolkodás nélkül sétált bele. Csontjai szinte ledermedtek. A bőre jeges páncéllá keményedett. A vére, ami addig a fülében dobolt, mintha szilánkosra fagyott volna és belülről próbálta meg átszúrni a testét.

Lemerült.

Kellemesen hatott rá ahogy a víz elnyomta a tábor zsivaját. Leúszott a tó legaljára, ahol már nem érzékelt és látott semmit. Azt akarta, hogy a sötétség legyen a társa. A feketeség hallgassa a tüdejéből távozó levegő bugyborékolását és fájdalmas távozását. Nem akart gondolkodni. A végtelen csenddel vette magát körül, mégis a hatalmas tömeg zúgó hangját hallgatta. A kellemesen hullámzó víz ringatta a testét. Lábai belemélyedtek az iszapba és bár mozdulni alig bírt, de legalább megkapaszkodhatott.

Széttárta kezeit, majd amennyire tudott felfeküdt az áramlatokra és vele együtt ringott. Engedte, hogy a víz vezesse, hogy elfogyjon a levegője. Várta a szúró érzést a tüdejében, a testébe nyilalló fájdalmat és zsibbadást.

* * *

°∘●○〇◯〇○●∘°