Kötődés: a lelkek titka 6. fejezet

Egy pillanatra megszédültem, levert a víz és émelyegni kezdtem. Elakartam indulni, de nem bírtam megmozdulni. Mintha földbegyökerezett volna a lábam. Egész testem kővé dermedt. Kapkodtam a levegőt, ziháltam. Hallottam a fülemben a szívverésem szapora ritmusát. Remegtem. Aztán hirtelen elmúlt minden. Mi a franc történt? Rossz érzésem volt, de nem tudtam hova rakni. Igyekeztem nem törődni a dologgal, de a fejem hátsó szegletében valahogy megszólalt a vészcsengő és hangosan zengte be az elmém pár pillanat múlva.

Megfordult a fejemben, hogy érdemes lenne elmennem a gyógyítóhoz, de végül próbáltam elhessegetni a gondolatot. Túlságosan feltűnő lettem volna. Beszélni se szerettem volna arról, ami a sátorban történt, mert akkor Marcust elővehetnék, én pedig nem voltam az a fajta, aki kiadja egy számára - még, ha nem is mertem biztosra bevallani magamnak -, fontos személyt.

Tisztában voltam azzal, Marcus hova menekül azokból a helyzetekből, melyek kényelmetlenek számára, így a tó felé vettem az irányt. Feszült voltam a néha jelentkező rosszullétektől. Zsibbadt mindenem. Éreztem tarkómon a figyelő szempárokat, ami miatt néha kénytelen voltam megfordulni és körbenézni. Nem láttam senkit, mégis kellemetlen volt.

Képességek igen nagy tárháza állt Marcus rendelkezésére, miközben nem zavarta elméjét senki és semmi. Nem sétált mellette ismerős vagy ismeretlen alak. A legfontosabb pedig, hogy a lelke csak is a sajátja volt. Titkon reméltem esetleg olyan, mint én. Lehet azért karolt fel? Talán valami fontosabb közünk is van egymáshoz?

Az egész tábor egy kisebb mederben helyezkedett el. Egy sziklafal kerítette körbe, aminek lábánál lesátoroztam. Az egészet egyetlen régi bányató zárta le, kivéve egy vékony utat, amelyen közlekedni lehetett a területre. Alapvető mosakodási lehetőségeink, igen csekélyek voltak. A tó vize szolgált arra, hogy egy hosszú nap vagy kemény edzés után elmerüljünk. Nem tartózkodhattunk túl sokáig benne, mert olyan hideg volt, hogy könnyen kialakulhatott a hipotermia, ha nem figyeltünk.

A táboron áthaladva, mindenhonnan friss sütemények és sült hús illata csalogatott magához. Próbáltam nem arra gondolni, hogy korog a gyomrom és legszívesebben beülnék egy bokszba. Magamhoz véve egy tál forró levest, azzal megosztani a napom hátralevő idejét. Az utolsó sátor mellett viszont megálltam. Épp finomnak tűnő apró süteményeket készítettek az asszonyok, amiket a sátor mellett a földön hűtöttek. Tálcákon hevertek, hogy később körbekínálják őket. Több mosolygó kisgyerek is az nők lábánál játszott és a tésztából, különböző figurákat gyurmáztak.

A kis kupacok mellé sétáltam. Öntötték magukból a forróságot. Szinte apró hópelyhek keletkeztek a sütemények fölött, amik lassan visszahulltak rájuk, bár nem hagytak porcukorszerű képződményt a tetejükön. Kinéztem magamnak egy málnalekváros csodát. Felemeltem a kezem. A tudatom mélyén láttam a képet, hogy intésemre eltűnik a süti a helyéről, aztán a tenyeremben tűnt fel újra. Gyorsan bekaptam és mielőtt észrevehették volna, arrébb álltam. Édes, zamatos desszert volt és olyan forró, hogy kissé megégette a szájpadlásomat.

Nagyon szerettem a kis képességeket, amikkel rendelkeztem, de sajnos nem volt végtelen a lehetőségek száma. Uralni se tudtam mindig mindet. Abba se voltam biztos, hogy csak annyi van, amit már ismertem. Néha akaratlanul is, de elcsábultam. Használgattam a mágiámat, pedig nagyon erősen koncentráltam, hogy ne bukjak le senki előtt. Ez persze Marcusra nem volt érvényes. A Tanács mondta azt:

„A Kötődéssel képességeket is kaphatunk, ami a lélek energiájával érkezik.”

Nekem még jobban vigyáznom kellett, hisz nem volt Megkötöttem. Ha kiderült volna a kis titkom, akkor a Tanács minden bizonnyal vagy kivégeztetett volna, vagy kísérleti nyúlnak tartanának valamelyik cellában életem végéig. Sejteni sejtettem, hogy esetleg a nagy öregek tudnak valamit, de mivel nem vezettek még döntőbíró elé, addig nyugodtabban aludhattam.

Mire a tóhoz értem, addigra jó pár fokot hűlt a levegő. Minden lélegzetemnél úgy néztem ki, mintha füstölnék, pedig nem is volt nálam cigaretta. Sajnos azt nem hozhattam magammal a vándorlásra. Legalábbis azt mondták, hogy nem tehetem. Sátram belsejében a matrac alatt, már igen összenyomott dobozban, hevert még pár szál.

Egy barna, gyűrött és igen viseltes kisebb sátor állt a part mellett. Odabent az emberek szárítkozhattak, melegedhettek a fürdés után. Előtte egy tűzrakásban ropogott még pár le nem égett fadarab. Amellett két ruhafogas helyezkedett el, hogy a nedves ruhákat ráterítve, megszárítsa majd a tűz melege. A tó mögött még látóhatáron belül, egy alvó vulkán magasodott a meder fölé. Még úgy is veszélyesnek ítélték, hogy tudták, nem fog kitörni az elkövetkezendő pár száz évben. A Tanács abban se volt teljesen biztos, hogy alvó vulkánról van szó, nem igazán törődtek a minket körülzáró fenyegetéssel, hisz csak felhúzták a búrát és minden megoldódott.

A hegy lábánál tervezték a rituálét, mely már feldíszítve várta, hogy birtokba vegyük a területet. Már csak két napom maradt. Az időt semmittevéssel töltöttem ki, esetleg némi edzéssel, vagy valami olyasmivel. Túlakartam volna már esni az egészen, hisz nem is volt biztos, hogy sikerül egyáltalán.

A tó felszíne tükörsima volt. Senkinek se jutott eszébe megmártózni a jéghideg vízben, főleg nem a fagyban. Hiába bírtuk jól a hideget, nem kockáztatta más a fagyást. Kivéve engem.

Csend volt. Nem mutatta jelét, hogy vihar közeledne. Egyetlen szellő simított végig az arcomon és az is kellemesen cirógatott, mint borzongatott. A tó felszíne már hajszálvékony páncélt húzott magára és csendben tűrte, hogy lassan megfagyjon a vize. Tudtam, már nem fog rajtunk kívül más fürdeni. Túl jól ismertem az emberek szokásait.

Levetkőztem. Ruháimat az üres bungalóba dobtam és vártam. Nem kellett sok idő és megmozdultak az első hullámok. Közelebb léptem, hogy bokámat hűsítse a hideg. Megreccsent a felszín ahogy feltörtem a befagyott részt, majd halk roppanások sorozata indult útnak ahogy jó darabon megtört a jégpáncél.

Mosolyogtam, mert ahogy figyeltem kiemelkedni a férfit a víz alól, melegség öntötte el a szívemet. Imádtam minden mozdulatát. Csupa izom és erotika jellemezte még akkor is, mikor félelmetesnek akart tűnni vagy már csak én nem láttam benne annyira az ijesztő oldalt. Háttal állt nekem, de Marcus a jelenlétemre jött fel. Mindig tudta, ha közeledem felé.

Felém fordult és találkozott a tekintetünk. Még a távolság ellenére is éreztem a vonzását. Szélesen elmosolyodott, majd intett a fejével. Nem is tétlenkedtem, beléptem a vízbe. Megborzongatta testemet mikor már combközépig ért. Lehajoltam, tenyerembe vettem egy kevés folyadékot és a bőrömre öntöttem. Hagytam, hogy végigfolyjon a hideg rajtam. Libabőrt és jeges tűszúrásokat éreztem, majd megismételtem párszor. A vízcseppek lassan elterültek a testemen és vékony burkot hoztak létre a bőröm felszínén. Vettem egy mély levegőt és fejest ugrottam a tőlem pár centire, már hirtelen mélyülő vízbe. Lehunyt szemmel hagytam, hogy a köztünk lévő láthatatlan zsineg húzzon közelebb hozzá.

A tó közepe tájára, egy kisebb emelvényt építettek ki, hogy - jobb időben - kilehessen ülni beszélgetni, vagy csak nézni a gyönyörű tájat. A gyerekek pedig a vízbe ugráláshoz használták elsősorban. A kis, kerek pódiumot fáklyák vették körül, melyek felmelegítették az ott tartózkodók körül a levegőt. Marcus nem gyújtotta meg őket, neki nem volt szüksége se fényre, se a melegre, ha úgy akarta.

Elúsztam a férfiig, majd némi ügyetlenkedés után, kimásztam mellé. Marcus még mindig feszültnek tűnt. Vágytam rá, amint megpillantottam. Beletúrni a hamuszürke hajába, hogy végigsimíthassak arcának minden élén, sebhelyén és mélyedésén. Szerettem érezni a tenyeremen borostájának szúrását, bár sajnáltam, hogy megszabadult a szakállától. Napokig győzködtem, hogy ne vágja le, mert megfogja bánni, de nem hallgatott rám. Az eredmény pedig az órákon át tartó nevetésem volt. Amit persze nem hagyott szó nélkül, és egy hosszú, kegyetlen futásra száműzött edzés gyanánt.

Néztem ahogy mellkasán megültek a vízcseppek, karján kilátszottak az erek, amiket néha önkéntelenül is cirógatni kezdtem. Felnéztem és belemélyedtem a zöld szemeibe, melyek az erdő sötét zöldjét festették íriszére. Apró, alig észrevehető barna foltok keretezték pupilláját. Mosolya pedig mindent adott és elvett. Arca gyermeki ártatlanságról árulkodott, de tudtam, hogy Marcus nem a tekintetével üzen a világnak. A teste szolgált útmutatásul hozzá, ami feszülten várakozott. Lassan, ütemesen vette a levegőt, de karjai megfeszültek maga mellett, mintha nem tudná, hogy mihez kezdjen velük. Mindig szerettem a titokzatosságát, és mikor már azt hittem kiismertem, mindig tett egy lapáttal a bizonytalanságomra és új arcát mutatta meg.

– Látom, nem bízol semmit a fantáziára – mondta, majd megérintette az arcomat, de elhúzódtam.

– Nem hiszem, hogy tudnék neked bármi újat mutatni, amit még ne láttál volna – mondtam halkan, aztán lábujjhegyre emelkedtem és beletúrtam a férfi hajába, amire úgy vágytam. Puha és kellemes tapintású volt. Jóleső bizsergés futott végig a gerincem mentén ahogy megérintettem.

– Nem kell, hogy újat mutass! Én téged akarlak, játszadozás nélkül. Akár ismerem, akár nem ismerem a tested minden apró porcikáját. Akárhányszor meglátlak szétvet a vágy. Legszívesebben magam alá gyűrnélek és addig kényeztetnélek, míg még sikítani bírsz! – húzott közelebb magához.

Átkarolta a derekam. Lehajolt a vállamig, félretolta hosszú, fekete hajamat és belecsókolt a nyakamba, melyre egy sóhajjal és libabőrrel válaszoltam.

– Olyan finom puha a bőröd. Szinte forró vagy. Felhúztad a pajzsod? – kérdezte a fülembe suttogva, amitől kirázott a hideg újfent.

Tudtam, hogy a beszéddel csak az időt húzza. Rám vár és az engedélyemre. Addig pedig nem fog tenni semmi mást, csak a fülembe suttog felesleges szavakat. Jelentésük nincs, de az ígéret a hangjában, annál jelentőségteljesebb.

– Ez csak egy kis újdonság, amivel mostanában kísérleteztem. Megakartam már mutatni neked – mondtam remegő hangon és rászorítottam a karjára.

Értette a célzást. Még közelebb húzott. Magához szorított és szinte egy testként léteztünk már. Végigsimított a hátamon, egészen a fenekemig. Nem volt durva, nem volt követelőző. Pontosan ott és annyira érintett, amire még nem tudtam neki nemet mondani. Éreztem a lágyságán, hogy attól tart, meggondolom magam.

– Viszont te jéghideg vagy – borzongtam bele a felsőtestének jéghideg érintésébe, mikor hozzásimultam.

– Felmelegíthetnél, csak egy szavadba kerül – suttogta, miközben gyengéden beleharapott a vállamba.

Cirógatta a hátamat, csókolta a nyakamat. Éreztem ahogy beszívja bőrömnek illatát. Szájának jéghideg lenyomatait hagyta a testemen. A szegycsontomon, a vállamon. Lassan egyre lejjebb merészkedett. Nem tudtam volna nemet mondani neki. Már nem bírtam és nem is akartam kimondani a szavakat. Megváltozott körülöttem a mágia. Intenzívebb, energikusabb lett. Lüktetett és velem együtt sóhajtott, mikor hozzámért. Úgy nyomta magát a bőrömnek, mintha belém akarna bújni. Minden érintése erősebb lett.

Térdre ereszkedett. Belemarkolt az oldalamba, közben finoman végighúzta nyelvét a hasam vonalán. Visszafogta magát. Én pedig nem menekültem. Akartam az érintését, vágytam az övé lenni. Minden porcikámat beterítette a csókjaival. Nyelvével a mellemet kezdte ízlelni, ami hangos sóhajt váltott ki belőlem. Olyan érzéki volt, hogy beleremegtem a már forró tapintásába. Beletúrtam a hajába, ő pedig egyre lejjebb és lejjebb haladt rajtam. A combomat csókolta és masszírozta. Teljesen elvesztem a jelenlétében, majd’ szétszakította lelkemet az iránta érzett sóvárgásom.

Messziről, először tompán hallatszott egy kiáltás, de nem foglalkoztam vele. Nem akartam, hogy elterelje a figyelmemet, hisz végre az övé lehetek. Azt tehet velem, amit csak akar. Másodjára viszont belehasított a fülembe a sikoltás. Marcus megállt. Pár másodpercig nem mozdult. Felnézett rám. Láttam ahogy elönti, valami homályos köd a fejét. Mikor a tábor felé tekintett, egyszerűen csak felpattant és beleugrott a vízbe.

Én csak álltam és magam elé meredtem. Égett a testem. Remegtem a vágytól. Dühöngtem magamban. Csak másodpercek választottak el attól, hogy teljesen szétessek. Mikor a tábor felé fordultam, egy pillanat alatt fordult velem egyet a világ.

Az egész hely lángokban állt.

Nem gondolkoztam. A vízbe ugrottam és reménykedtem benne, hogy senkinek sem esett baja. Nem vettem magamra a ruhákat. Minden perc számított és nem akartam tökölni azzal, hogy eltakarjam a testem. Hiába volt a dühöm erős a klán és a Kötődés ellen, mégis ők voltak a családom. Valahol mélyen rettegtem elveszíteni őket. Sokszor bántak velem rosszul, de sokkal több szép emléket köszönhettem nekik: a gyerekkoromat, a sok játékot, amivel tanítottak a klán életére, a nevetgélő gyerekek barátságát. Velük nőttem fel, mégis csak az otthonom volt.

Össze-vissza rohangáltak az emberek. Sikoltoztak, üvöltöttek. Nyoma se volt a higgadt, felkészült tanítóknak. Olyan pánik vette körül a tábort, hogy harapni lehetett. Kapkodtam a levegőt. Tüdőm lassan megtelt füsttel. Köhögtem. Égett a torkom, de nem érdekelt. Szemeimmel Marcus után kutattam, de nem láttam sehol. Ledermedtem. Nem voltam felkészülve arra a fájdalomra, ami körülvett. Gyermekek sírtak, felnőttek kiáltottak segítségért. Féltem, hogy elveszítek mindent, de mozdulni se tudtam. Hiába kutattam a fejemben, miféle erőt vethetnék be, tartottam a mágiám használatától. Én bolond, attól féltem, hogy meglátnak és ha mindennek vége, akkor életem végéig egy cellában rohadhatok majd vagy rosszabb. A tűz egyszer kialszik, és én nem akartam, hogy az életem lángja is megszűnjön lobogni.

Egy férfi futott felém. Azt hittem, hogy segítséget akar kérni tőlem, de mikor megláttam a tekintetében a tömény félelmet és őrületet, félre akartam állni az útjából. Lassú voltam. Egyenesen nekem rohant. Felborultunk majd felült, miközben a testemen támaszkodott meg. Ütni, verni kezdett. Hol a kezével, hol pedig egy hirtelen a kezébe vett eszközzel. Felemeltem a karomat, próbáltam védekezni. Üvöltöttem, fájt mindenem és remegtem a dühtől. Úgy éreztem, lassan pépesre veri minden csontomat. Kinyújtottam a kezem, belemarkoltam a levegőbe. A szél megtelepedett a tenyeremben és összetömörült. A férfi mellkasának támasztottam magam és minden erőt, amit sikerült magamhoz csalogatnom, belenyomtam. Úgy repült el tőlem, mint egy rongybaba. Majd egy sátor mellett összecsuklott a földön és nem kelt fel többet.

Lábra álltam. Többen is megálltak, hogy rám szegezzék dühös tekintetüket. Rosszul voltam. Szédültem. Éreztem a meztelen testemen végigfolyni saját vérem. Langyos csíkban festette vörösre a karomat, majd lábamat. Lenéztem. Néhány seb, ami elcsúfította a bőröm, szivárgott. A bal karomat, alig éreztem. Nem bírtam mozdítani. Jobb karom lüktetett és élesen nyilallt bele néha a fájdalom. Nem nyújthattam túl bizalomgerjesztő látványt.

Többen is közeledtek felém. Szemükben félelem és könnyes csillogás volt. Hátrálni kezdtem. Próbáltam mindenkit szemmel tartani. Féltem, hogy ha csak egy pillanatra is elfordulok, akkor rám vetik magukat. Megakadt a lábam, majd valami puha anyagban hanyatt estem. Alattam egy teljesen összeégett, hullának tűnő ember hevert, mely még akkor is parázslott halványan, mikor még hátrább húzódtam. Csordogált a vér belőle. Ruhái szakadtan lógtak rajta. Fején csomókban hiányzott a haj. Undorító bűz vette körül. Nem az égett test látványa rémisztett meg igazán, hanem a száj, ami még akkor is levegő után kapkodott és némán sikított.

Elterelődött a figyelmem. Abban a pillanatban rontottak rám mindannyian. Még azok is felém kúsztak, akik már csak önmaguk sötét maradékai voltak. Rúgtak. Ütöttek. Harapni kezdtek. Tépték a lábamat, karmolták a karjaimat, szétakarták szakítani az egész testemet. A félelemnek már hűlt helye maradt bennem. Felváltotta a düh és harag, melyek egyre csak erősödtek. Nem tudtam menekülni. Hányingerem volt. Néha elborított a feketeség. Talán egy-egy pillanatra még az eszméletem is elveszítettem. A sok veréstől és vértől, már alig láttam bármit is.

Nem bírtam tovább...

A tűz, ami addig körülöttünk tombolt és gyilkolt, egyszer csak kialudt. Teljes sötétség telepedett a táborra. Én pedig elmerültem a haragom adta energiában. Hagytam, hogy testemet átvegye minden dühöm. Nem ütöttek tovább. Minden szempár az ürességbe meredt. A feketeséget pásztázták. Nem mozdultak. Talán még levegőt se vettek. Olyan némaság ereszkedett ránk, hogy a fülem zúgását, a sípoló tüdőm siránkozását is hallottam. Megbabonázva tekintettek a messziségbe az emberek.

Lehetőségem nyílt, hogy kimásszak alóluk. Nem foglalkoztak többé velem. Nem nyúltak utánam. Megkönnyebbülve néztem le magamra. Bőrömet több száz különböző parázsló madár sziluettje takarta, majd fellobbant az egész testem és lángba borult mindenem. Nem volt már bennem félelem. Nem tombolt a düh a bensőmben. Nem maradt semmilyen érzés bennem. Minden elveszett érzelmet azokra az emberekre akartam zúdítani, akik fájdalmat okoztak. Akik a halálomat kívánták. Feléjük emeltem a kezem.

– Égjetek! – szóltam halkan, mély határozottsággal.

Testemről egyenként tűntek el a madarak, hogy aztán fellobbanjon az első, második, majd harmadik emberen is a tűz. Egészen addig, míg már nem maradt senki, aki ne lángolt és a fájdalomtól ne üvöltött volna. A végén, nem maradt egyetlen parázsló fény se.

Álltam és néztem hogyan égnek el az emberek. Mosolyra húztam a számat. Egyikőjük a lábam előtt esett össze, miközben az életéért könyörgött, de nem érdekelt. Volt, aki fejvesztve, hangos kiáltások között rohant a tó felé, de azt már nem érte el. Félúton elporladt. Azok, akik a közvetlen közelemben voltak, ráfogtak a bokámra. Belekapaszkodtak a kezembe. Könyörgőn néztek rám. Én csak arrébb löktem őket, miközben halkan nevettem. Mindent, amit elvesztettem vissza akartam kapni. Tudtam, hogy csak akkor lehetséges, ha a klán és a benne élő összes személy meghal. Akkor pedig felszabadulhatok.

– Mit tettél? – ragadta meg a semmiből a vállam Marcus.

Nem volt túl jó állapotban. Haja itt-ott megégett, arca és teste is több sebből vérzett és friss hegek takarták a bőrét. Ruhái szakadtak voltak. Kezei belevájtak a bőrömbe.

– Megakartak ölni – suttogtam.

Tudtam, hogy számára fontosak az emberek, de a lelkem olyan felszabadultnak tűnt. Nem éreztem már a fájdalmat, ami mindig ott ólálkodott és tompán szorította a mellkasom. Nem érdekelt, hogy mit tervez velem Marcus, nyugodt és üres voltam.

Előrántott egy kést, szemei szomorúsággal töltődtek meg és mielőtt belém mélyeszthette volna, megragadtam a mellkasát. Benyúltam a bőre, az izmok alá. Hallottam ahogy roppannak a csontok és szakadnak az inak, majd vér fojt a kezemen végig. Kitéptem a még dobogó szívét. Marcus összeesett. A vér, ami a testéből szivárgott elkezdett felkúszni rajtam és lassan, mindenemet beterítette.

– Ne! – sikítottam bele a sötétségbe, mielőtt elérte volna az ajkaimat a vörös folyadék.

Csend lett. Mintha megsüketültem volna. Még a saját légzésemet se hallottam. Felfénylett a testem, majd eltűnt minden. Megszűnt körülöttem a világ. Engem pedig elnyelt a feketeség.

°∘●○〇◯〇○●∘°