Kötődés: a lelkek titka 7. fejezet

Mikor magamhoz tértem, az ágyam mellett álltam. Nem éreztem fájdalmat, nem láttam a testemen égést. Csak a piros foltok csúfították el a bőröm. Döbbenten ültem le, majd pattantam fel. Kiviharzottam a sátorból. Marcushoz akartam menni, de félúton meggondoltam magam és visszafordultam.

* * *

Marcus kapkodta a levegőt és fuldoklott. Felúszott a vízből, egészen a partig meg se állt. Magára kapta a ruháit és visszasétált a szállására.

– Mi a franc? – kérdezte döbbenten.

Mintha maratont futott vagy harcolt volna. Nem meríthette ki Alina sátrában a kis idegessége annyira, hogy így érezzen. Végigfeküdt az ágyán, hátha kinyújtóztatva jobb lesz, de nem lett. Mindene zsibbadt, szúrt és égett. Szíve, kiakart ugrani a helyéről, vérnyomása az egekben volt, szédült és hányinger gyötörte. Nem értette, hogy mi történt vele. Nem esett ki az idő, mindenre emlékezett. Alina haragjára, a tekintetére, mely egyszerre volt könyörgő és haragos. Szégyellte magát, amiért földindulást okozott a lánynál, ezért is futott el, hogy ne tehessen még nagyobb kárt, főleg ne benne.

Lassan lélegzett, próbálta lenyugtatni magát, de a rosszullét mellett, izgatottságot is érzett, ami határozottan kihatott a testére is. Nadrágja feszült a kényes területeken, amin nevetni támadt kedve. A nevetés, hangos öklendezésbe fordult át, mikor felült. Becsukta a szemét, két kézzel tartotta a fejét.

– Faszom – mondta rekedten, még mindig kissé zihálva. Teste alig láthatóan remegett.

– Hát veled meg mi történt testvér? – lépett be a sátorba egy férfi, akinek hangját már jól ismerte.

Semmi pénzért nem emelte volna fel a fejét, hogy rápillantson. Nem akarta látni a hang gazdája arcán a gúnyt, ami benne volt a férfi minden mozdulatában is.

– Húzz innen a büdös francba! Nem vagyok kíváncsi a pofádra! – mondta Marcus fenyegető és egyre nagyobb éllel a hangjában. Nem akart üvölteni, de úgy érezte nem is tudna.

– Na mi van? A Hercegnő végre kiált magáért és elintézte azt az édes kis pofidat? – kérdezte a másik.

Odalépett Marcushoz, majd letérdelt elé, hogy szemtől-szemben legyenek. Marcus csak annyira emelte fel a fejét, hogy megpillantsa a barna szemeket, melyek őszintén, még sose néztek rá talán.

– Takarodj innen! – emelte fel ökölbe szorított kezét, hogy ütést mérjen a férfire, de az megfogta a karját.

Olyan erővel szorította meg, hogy Marcus érezte ahogy a csontjai, szinte szilánkosra tőrnek a végtagjában. Hallani lehetett a csont roppanásait, de nem akarta megadni a férfinek azt az örömöt, hogy lássa rajta a kínt. Kitartott, nem szisszent fel. A hányingere és minden rosszulléte elmúlt, helyét pedig átvette a harag.

– Ha még egyszer kezet emelsz rám, akkor a kis Hercegnőd fogja bánni, ezt megígérhetem – mondta a férfi mosolyogva.

Elengedte Marcus karját. Felállt. Leporolta a ruháját, majd mintha mi sem történt volna, kisétált a sátorból.

– A kurva életbe! – csattant fel Marcus, mikor már elhaltak a férfi léptei és a közelben sem hallott mászkáló embert.

Az ágy alól kivett egy rongyos fáslit - amit a szemének letakarásához használt éjjelente - majd nem túl szakszerűen felcsavarta a karjára, miközben testében érezte, megindulnak az indák. Ráfonódtak a törött csontra, hogy egyfajta sínt képezzenek. Meghúzta szorosan, hogy valamennyire tartson is, aztán letérdelt a földre. Ugyanazzal a sérült kézzel, a talajt kezdte el ütni, míg vérezni nem kezdett a kézfeje és vékony csíkban az alkarja is.

* * *

Visszaültem az ágyamra. Belegondoltam, hogy Marcusnak már elmondtam egyszer a látomásomat. Akkor megfenyegetett, hogy megöl. Másodjára már talán nem fogadta volna olyan nyugodtan, mint akkor. Nem akartam szembenézni újra a haragjával. Támaszkodtam a térdemen. Néha belemarkoltam, belemélyesztettem a lábaimba a körmömet, hogy tudjam nem álmodok, a valóságban vagyok.

– Mi a franc? – kérdeztem félhangosan, hátha választ adhat a némaság, de nem jött egy árva hang se feleletként.

Zsongott a fejem az emlékektől. Sokkal ijesztőbb volt, mint első alkalommal. Törtem a fejem, erősen koncentráltam, hogy rájöjjek valamire. Egy apró morzsára. Lássak valami olyat, ami nem illik bele a képbe, ami kilóg a sorból és választ adhat, de nem találtam.

Hirtelen megéreztem a vállamra omló, vizes hajamat. Megérintettem a fejem és akkor tudatosult bennem, hogy olyan, mintha úsztam volna. Valóság lett volna? Jéghideg, tényleg a tóban történt mindez?

Felálltam, hogy tüzetesebben megnézhessem magam. Ugyan, még nem használtam tökéletesen az erőmet, de a vékony búra, mely a testemet védte a fagyos víztől, még mindig rajtam volt. Nem akart megszűnni. Örültem neki, hogy senki se láthatott meg. Bután éreztem volna magam, miközben kiskutya módjára megráztam a testem, amivel sikerült leráznom a védőréteget is.

Feszülten trappolva kezdtem körbe-körbe járkálni a sátorban. Túlságosan élénkek voltak a látomásaim. Először a villámok meg a köd. Aztán a tűz és a vér. A biztonság kedvéért, a szállásom ponyvájába kapaszkodva kémleltem ki a táborra, de tűzmentesen és nyugodtan állt az egész, mint amikor megérkeztünk. Piszkált a gondolat, de nem láttam semmilyen tűzre utaló jelet, vagy vöröses foltot, ami vérre emlékeztethetne.

Bármennyire is ellenezte Marcus, hogy bevonjak egy harmadik személyt a titokba, úgy éreztem, hogy ez már túl nő rajtam. Már nem volt játék az egész. Féltem, persze hogy féltem a kitárulkozástól, de muszáj volt már beszélnem valakivel. Ha nem is avatom be teljesen, legalább a felét tudja meg. Az is elég kezdésként. Valaki olyannak kellett mesélnem, akiben megbízom. Akiben legalább annyira megbízom, mint önmagamban. A gondolat is nevetségesen hangzott, hisz a saját magamba vetett bizalmam, nem volt túl erős. Eldöntöttem, hogy először csak puhatolózással kezdek, hátha megtudhatok a látomások létezéséről valamit. Onnan talán már elindulhatok valamerre, de ha nem megyek vele semmire, akkor bizony beavatom a kiszemeltemet.

A tábor közepét céloztam meg, ahol egy hatalmas, fehér sátor állt. Abban gyűltek össze a Tanács tagjai, ott osztották szét a napi teendőket és vitatták meg a klán problémáit is. Kívülről, semmi különleges nem volt a tákolmányban, de mikor beléptem, az otthon hívogató melege fogadott. Nem szívesen mentem a Tanács területére, de legalább tudtam, hogy magukhoz mérten, jól bánnak az emberekkel. Nem csak a testi épségünket próbálták védeni, de a lelki nyugalmunkat is igyekeztek fenntartani. A kialakított környezet a sátorban, nem csak egy üres, fehér terem volt. Középen egy kis tűzrakásban még parázslott a fa. Körülötte fotelek helyezkedtek el, melyeken hanyagul rádobott takarók mutatták, hogy nemrég üléseztek.

Nem volt frusztráló a bent tartózkodás. A Tanács meghallgatására várakozva, kis asztalokon elhelyezett bor, víz és egyéb teakeverékek szolgáltak arra, hogy lehiggadjanak a kedélyek. A tűz mindig ropogott vagy parázslott. Előszeretettel sütögettek néha húsokat és egyéb zöldséget az idősebb tagok. A rossz ruhákkal kitömött fotelek, kényelmetlennek tűntek első ránézésre, de tudtam jól, hogy pontosan olyan kényelmesek, hogy akarva-akaratlanul is el lehetett bennük aludni. A földön, félrerakott poharak és épphogy pislákoló gyertyák hevertek.

Jared kezének munkája, minden kis zugban fellelhető volt. Mikor elutazott, magával hozott a területről - ahol addig élt - néhány különleges növényt, hogy aztán elültethesse őket mikor kivándorol a klán. Szeretettel és hozzáértéssel gondozott minden élőlényt. Mindig jót mosolyogtam azon, mikor mesélte nekem, hogy milyen folyamatokon megy végig egy virág, vagy egy fa mielőtt kinőne.

Jared keze alatt, nem kellett hónapokat és éveket várni. Pár nap vagy óra alatt gyönyörű lombkoronát hoztak a fák és illatos virágokat a növények. Olyan buja és dús növényzet volt a Tanács sátrában, hogy a belső huzatrészt, szinte teljesen lefedték. Néhol lógott ki csak a fehér vászon. Különben nem lehetett volna mondani, hogy egy unalmas helyen van az ember. Magasra törő virágok, bokrok - amikről csipegetni lehetett a gyümölcsöt - takarták a belső területet. Mindig azt mondtam, hogy nekem túl sok lenne az otthonomba, de Jared képes volt mindent úgy elhelyezni, hogy az tökéletes legyen, így még én se szorongtam a sok illatozó és ezer színben pompázó virágtól.

Senki sem tartózkodott bent. Körbenéztem, hallgatóztam. Csend volt. A letakart, hátsó részekbe pedig nem engedélyezték a bejárást számomra, így oda nem kukkantottam be. Olyan fontos dolgokat intéztek ott, mint a vallatások, kivégzések megbeszélése és hogy kit küldjenek a szökevények után.

Felsóhajtottam és kicsit letörve, de nyugodtan indultam meg kifelé. Mikor félretoltam a huzatot, hogy kilépjek megjelent előttem Jared. Magas, szálkás testalkatú volt. Izzó, láva vörös hajkoronáját rövidre vágatta. Nem úgy hordta, mint a nagy öregek. Igen fiatalos és szemrevaló férfi. Olyan karakteres vonásai voltak, hogy szinte lehetetlennek tűnt elfelejteni. Arca nyugalmat árasztott és frissen borotvált. Sima volt, mint a víztükör. Tudtam, hogy belül akármelyik pillanatban veszélyes hullámokat emelhet a magasba és csaphat le velük a partokra.

Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak. Mindig örültem, ha találkozhattam vele. Az ő szemébe félelem nélkül belenézhettem volna. Sose használta rajtam a bűbáját. Fiatalos, barátságos, jó beszélgetőtársam lett és minden alkalommal meglepődtem mikor a kora került szóba, hisz Jared már több száz éves volt.

– Drága Linám, miben lehetek a szolgálatodra? – kérdezte meglepetten.

Kerültem a szemkontaktust. Érezhetővé vált a zavarom. Szája szélén folyamatosan egy félmosoly látszódott, mikor rám nézett. Sose tudtam Jaredre úgy tekinteni, mint egy Tanácstagra. Ő nem csak egy bölcs ember, hanem férfi is volt. Okosnak, magabiztosnak, kedvesnek és lojálisnak ismertem meg. Azért nem tudtam teljesen és őszintén megbízni benne, mert a Tanácshoz tartozott.

Az első, gyermekkori szerelmemre emlékeztetett, akit elhurcolt egy másik klán. Szökevényként kezelték az egész családjával együtt és kivégezték őket. A fiú halála volt a mélypontom, mikor eldöntöttem igazán, hogy eleget teszek anyám kérésének. Egy csendes éjszakán pedig kilépek a klán életéből. Olyan messzire, ahol már nem találhatnak meg. Olyan mélyre, ahova már nem ér el a kezük. Ha kell, akkor nevet és külsőt változtatok.

– Uram, elnézésedet kérem a zavarásért – mondtam, és valódi tiszteletemet kifejezve térdeltem le előtte.

Jared nem várt el semmilyen meghajlást. Ő másképp érte el, hogy megkapja a megbecsülésemet. A Tanácstagok száma, sokszor változott, főleg, ha vendégül kellett látnunk egy másik klán időseit. Jared is vendég volt eredetileg, de jó pár éve már az Origen szolgálatában állt. Mikor apám elhunyt, Jared is segített anyámnak a gyász feldolgozásában. Végül, mikor meghaltak a szüleim, sok időt és energiát fektetett abba, hogy engem is elfogadjanak a Tanácstagok. Sokat köszönhettem neki is.

– Ugyan kérlek, nem kell ez a felhajtás! Állj fel, csak mi ketten vagyunk itt, legyünk kicsit lazábbak, ha kérhetem! – bár nem volt parancs a hangjában, mégis vártam pár másodpercet.

Mivel nem emelkedtem fel, Jared közelebb lépett hozzám. Megfogta a kezemet és felhúzott a földről. Olyan óvatosan érintett, hogy azt hittem csak egy szellő simított végig a kézfejemen.

Nem voltunk egy magasak. Csak a felsőtestével tudtam farkasszemet nézni kényelmesen. Erős késztetést éreztem rá, hogy megérintsem. Kezeimet ökölbe kellett szorítanom, körmeimet a tenyerembe vájtam. Gondolataimat próbáltam elterelni, de Jared közelében a szép, virágos kert látványa semmit se ért. Vonzódtam hozzá. Erős érzések kerítettek minden alkalommal hatalmukba, mikor a közelében voltam. Csak keserves fájdalom árán tudtam magam visszafogni. De akárhányszor próbáltam közeledni hozzá, mindig visszautasított. Mégis, mint egy mágnes úgy húzott magához. Néha ugyanúgy, mint Marcus.

– Tedd meg nyugodtan. Ne érezd magad kényelmetlenül az érzéseid miatt. Sose fogd vissza önmagad, különben nem tudhatod, hogy milyen reakciót váltasz ki az emberekből. Néha, talán még jól is elsülhet a dolog – közelebb lépett, ruháink súrolták egymást. Egy pillanatra a levegőm is elfogyott. Egy bugyuta kislánynak éreztem magam.

– Miért? – kérdeztem halkan.

Meglepett a közeledése. Nem úgy ismertem meg, hogy enged az érzéseknek. Tudtam ki Jared. Szerette figyelni az embereket. Minden szava és tette csak a kísérleteihez kellett, a dokumentáláshoz. Ő csak az élet szerelmese volt, a tudásé és a természeté.

– Tudod jól Lina, hogy mennyi mindent tapasztaltam már meg. Még általad is. Mindent csak a jövőnek raktározok el. Annyiféleképpen láttam már ezt a nézést, ezt a testbeszédet, amitől te is remegsz, szinte láthatatlanul. Évek óta vonzódunk egymáshoz, de mindketten más miatt. Kedvellek. Nagyon szívesen figyellek téged. Szeretek veled foglalkozni, mert különlegesnek tartalak – emelte fel a kezét, hogy végigsimítson az arcomon.

Keserűség öntött el, de nem bírtam parancsolni magamnak. Tenyeremet a mellkasára tettem, majd teljes testtel nekidőltem, miközben arcomat a ruhájába fúrtam. Engedélyt adott, én pedig nem akartam lemaradni az érintésről. Utáltam Jaredet, mert törődött velem. Engedtem a kedves szavainak, amik aztán tőrként döfték át a szívemet. Én voltam a buta, ha előbb kérdezek, akkor nem cselekedtem volna felelőtlenül akkor.

Jared igazi ereje nem a természet volt. Tudtam, mégse akartam ellenállni neki. Érezte az embereket és nem csak a testüket, hanem a lelküket, a belső motivációjukat, a vágyaikat. Nem volt gondolatolvasó, de mindig tudta, hogy ki és mit gondol, mit akar cselekedni vagy mit szorít vissza magába. Nem csak a külső, a testbeszéd árulkodott számára, hanem az egyénből áradó energia mértéke és mennyisége. Jared kitudott belőle szűrni bármilyen érzelmet és gondolatot. Mellette, nem lehetett hazudni. Akarva-akaratlanul is igazat mondott neki az ember, ami még félelmetesebbé tette a képességeit. Szerettem volna a szemébe nézni. Hiába tudtam, hogy nem fog elbájolni, mégse tartottam jó ötletnek megtenni.

– Elnézést kérek, megpróbálom visszafogni magam. Nem akarok kellemetlen lenni a számodra – nevettem fel keserűen, miközben elhúzódtam tőle. Szinte testi fájdalommal járt. Kezeimen a bőrt, mintha ezernyi tű szúrta volna. Még éreztem a tenyeremen a szívverését, de megembereltem magam. Nem akartam, hogy Jared mondja ki a szavakat. Inkább saját akaratomból húzódtam hátrébb.

– Minden férfinek jól esik, ha egy nő érdeklődik iránta. Még nekem is – szorította meg a vállam. Egy pillanatra meg is lepett a kijelentése, de tova is szállt, mikor felnéztem a barna szemekbe. Teljesen érzelemmentesen pillantottak le rám.

Próbáltam visszaterelni gondolataimat az eredeti célomhoz. Nem régi emlékekért és fájdalomért indultam Jaredhez. Mellette mindig mindent elfelejtettem. Haragudtam is magamra. Könnyedén legyűrt, szinte meg se szólalt. Állandóan motoszkált bennem a tudat, hogy Jared nagyon is jól tudja, mit és miért csinál, ha rólam volt szó.

– Jared! Beszélnem kell veled! – viharzott be a sátorba Marcus, akár egy hurrikán.

Épphogy sikerült összegyűjtenem a maradék erőmet. Nem akartam, hogy lássa a sóvárgásomat. Marcus teste megfeszült mikor felém fordult. Láttam rajta, hogy ezernyi kérdés kavarog benne. Meglepte a jelenlétem, de nem szóltam semmit.

– Marcus, drága barátom, miről lenne szó? – kérdezte Jared, kissé nyájasabban a kelleténél. – Bár, ha belegondolok, Alina a rituáléról szeretett volna beszélni velem. Mint tudod, nem nagyon sikerül neki az átlépés, és én mindig szívesen segítek bárkinek. Esetleg tehetnénk a mi eszmecserénket kicsit későbbre is – karolta át Jared a vállamat és magához húzott, miközben beszélt. Marcus szinte ugrásra készen húzta össze magát. Láttam, éreztem, hogy mindketten pattanásig feszültek.

– Jó – mondta Marcus dühösen. Még pár másodpercig figyelt minket, aztán elhagyta a sátrat.

°∘●○〇◯〇○●∘°