Kötődés: a lelkek titka 8. fejezet

Egy kicsit megkönnyebbülve éreztem magam mikor elment. Reméltem, hogy Marcus nem fog elővenni engem. Jared nem kedvelte, amit sejtettem abból, hogy a keze dühtől remegett a vállamon. Az ideges pulzálás a testéből kissé érdekesen hatott ahhoz képest, hogy egy teljesen nyugodt és megfontolt férfiként ismertem.

– Ez meg mi volt? – kérdeztem Jaredre tekintve.

– Vannak dolgok kedves Lina, amikről jobb, ha nem szerzel tudomást. Tudod néha az ember, önmaga legrosszabb büntetése – mondta.

Szemében véltem némi szomorúságot megcsillanni, ami gyorsan távozott. Nem is voltam biztos benne, hogy mit látok, de meglepett attól függetlenül is, hogy talán csak káprázott a szemem.

– Mit szerettél volna? Gondolom nem a rituálé miatt kerestél fel, de azt a fajankót, másképp nem lehetett lerázni – eresztett meg egy félmosolyt.

Sejtettem, hogy Marcusnak és Jarednek van közös múltja, de nem akartam felzavarni az álló vizet még jobban azzal, hogy magam is belefolyok. Nagyon érdekelt volna és sokszor kellett visszafognom magam, hogy ne kérdezzek rá. Eddig sikerült is, de nem tudtam meddig bírom még a tudás nélkül, ami lehet számomra felesleges lett volna.

– Jared... – kezdtem halkan, majd nagy levegőt vettem a folytatás előtt. – Engem két nap múlva, kifognak végezni, de…

– Miről beszélsz? – szakított félbe.

– Csak hallgass meg, kérlek! Sokáig tűnődtem, gondolkodtam, hogyan is mondhatnék el mindent valakinek, akiben annyira megbízok, amennyire csak lehet, de… – nagy lendülettel kezdtem bele, de hirtelen nem tudtam folytatni. Kavarogtak bennem a gondolatok és az érzelmek. Annyiszor indultam meg, hogy elmondjam Marcusnak az összes dolgot, de mindig megálljt parancsoltam magamnak. Nem tudtam mennyire jó ötlet, ezért vissza is tartott a lehetőségtől a saját hülye fejem.

– Szedd össze a gondolataidat nyugodtan. Én nem sietek sehova, de mielőtt tovább folytatnád, ha megengeded, elmondok neked valamit – szólt, majd intett, hogy kövessem.

Az egyik virághoz lépett. A növény fehér színű volt. Élettelennek tűnt és nem állt másból, csak szárak és gyökerek kusza csomójából. Jared fogott egy darabot a növényből és letörte, majd a kezembe adta.

– Ezt a virágot Sorshajtónak nevezik. Gyermekkorom családi házánál nő. Egyszerű gaznak hittük. Megpróbáltuk kipusztítani, mert úgy éreztük útban van. Lehetetlen volt megszabadulni tőle. A gyökerein egészen apró, szabad szemmel nem látható fogak vannak, azért olyan érdes a szára. Ezek a fogak, belekapaszkodnak a földbe vagy bármilyen más anyagba és letörik önmagukat, hogy tovább tudjanak nőni és szaporodni. Ahhoz, hogy életben maradjon, nem kell semmi más a számára csak levegő. Bárhol megél, bárhol kihajt. Viszont… – egy asztalhoz sétált, amin egy kis üvegpohár volt és intett, hogy menjek közelebb. Elvette tőlem a letört szárat.

– Ha nem kapja meg az élethez szükséges levegőt – letette az asztalra, majd ráborította az üveget – akkor meghal.

Csak néztem a pohár alatti kis gyökeret. Rángatózott, kúszott-mászott mindenfelé, mintha keresne valamit. Közben szép lassan elkezdett kiszáradni. Dobálta magát, ha lett volna hangja, akkor minden bizonnyal, keservesen üvölthetett. Végül megállt. Nem mozdult többet és elporladt. Kegyetlen halál!

– Nincs virága, nincs levele. Unalmas gyökerekből áll. De ahogy megpróbál túlélni, az csodálatos. Az ember pontosan ilyen. Túlél. Bárhol és bármilyen áron. Mindenbe belekapaszkodik, ami egy csöpp reményt is adhat neki. Ha pedig nem marad más választása, akkor elfogadja a halált. Mégis minden egyes pillanatot kihasznál a hátralévő életéből – mondta az elporladt növényen tartva a tekintetét.

– És miért nem nő mindenhol a világon, ha ilyen kitartó? – kérdeztem kíváncsian ahogy felnéztem rá.

– Azért, mert túl sokszor esik önmaga csapdájába. Olyan helyen próbál meg megélni, ahol lehetetlen számára. Ez a kis virág, saját erejéből próbál meg minél messzebb és feljebb jutni. Nincsenek más növények vagy állatok, akik segítsék a nehéz útján. Egészen addig, míg nem jön egy olyan kíváncsi ember, mint én vagy akár te, Lina – mondta. Közelebb lépett hozzám, fejét a vállamra ejtette, majd átölelt. Egyáltalán nem tűnt érzelemmentesnek az ölelése. Enyhe remegést véltem felfedezni, de nem tettem szóvá. Kellemes, meleg teste hozzám simult, ami meglepett, de jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén tőle. Megsimította a hátam több alkalommal is. Kissé tanácstalanul álltam és szorítottam az oldalamhoz a kezeim. Nem tudtam mitévő legyek.

– Tudod, bocsánatot kellene kérnem. De akkor ott, tökéletes volt és ezért nem tehetem – suttogta a fülembe. Az emlék, szinte letaglózott. Nem gondoltam, hogy ő még emlékszik rá. Arra meg pláne nem, hogy egyszer bocsánatot akar kérni miatta. Egy olyan dologért, amit valójában én akartam igazán. Örömömben és mert vágytam rá, átkaroltam a nyakát és pár percig, el se engedtük egymást.

* * *

Mindent látott. Mindent hallott. Kezeit ökölbe szorította, de felszisszent, mikor rájött, hogy az összetört kezét is megfeszítette. Már volt a gyógyítónál. Szakszerűen ellátta és egész végig a fejét ingatta. Na meg halkan szidta Marcust, hogy már megint milyen marhaságot csinált.

A fehér sátor mögött húzta meg magát. Elhelyezkedett amennyire engedte a jéghideg föld, hogy kényelmesen ülhessen. Az egyik virágot használta fel, amit Jared ültetett. Összekapcsolódott a növénnyel. Érezte maga alatt a nedves földet. Ahogy ringatta szárát, borzolta leveleit és szirmait a sátorba befurakodó szellő. Érzékelte testén a meleget, mely a sátorban uralkodott. Hallotta ahogy lélegeznek körülötte a virágok.

Alig bírta nézni, miként öleli magához Jared a lányt. Marcus tudta, hogy Alina számára nem közömbös a férfi, de túl közel engedte magához.

Jared elengedte, majd pontosan azt a helyet kezdte nézni, ahol a megszállt növényen keresztül, Marcus figyelte őket. Bár a lány nem láthatta, Jared felemelte a kezét, mutató ujját a szája elé emelte. Gonosz mosolya alól, csendet mondott Marcusnak és belebújt Alina nyakába, hogy apró csókokkal hintse végig a bőrét.

Nem bírta tovább. Megszakította a kapcsolatot. Testét nehéznek érezte, lábai elzsibbadtak, de amilyen gyorsan csak tudott felállt. Beviharzott a sátorba, elrángatta Alinától a férfit, és ökle végre megtalálhatta Jared arcát.

* * *

– Marcus! – kiáltottam.

Látszólag, teljesen elvesztette a fejét. Jared a földre került. Nem védekezett. Marcus pedig ütötte. Óvatosan odaléptem, megpróbáltam belekapaszkodni a karjába, de úgy ellökött, hogy a virágok és bokrok között értem földet.

Jared továbbra se mozdult. Nem kiáltott fel, nem védte magát és nem ütött vissza. Csak feküdt a földön és tűrte, hogy Marcus kiadja magából a haragját.

– Soha többet ne merészelj hozzáérni! – üvöltötte. Hogy nyomatékossá tegye a szavait, minden egyes szó után, egyre erősebbet és nagyobbat húzott be neki.

Ültem és néztem hogyan veri Marcus pépesre a földön fekvő férfi arcát. Dühös voltam. Egyre csak gyűlt bennem, fortyogott a harag. Elegem volt már az állandó védelméből, Jared élettelen tekintetéből. Az istenit, elég legyen már!

Vastag, haragosan kavargó köd nehezedett az elmémre. Testem megfeszült, bőrömön szikrák pattogásának hangját hallottam. Égett a testem. Olyan erő kerített hatalmába, amitől úgy éreztem, hogy belülről lobbantotta lángra a lelkem. Felálltam. Körbenéztem.

Mintha le lassult volna körülöttem a világ. Figyeltem ahogy Jared néha felnéz Marcus ökle alól. Szinte röhögött. Láttam Marcus bőrén és az összetört kezéből kikandikáló indákat, melyek folyamatosan próbálták óvni gazdájukat. Jaredből mély, barna energia áramlott, de úgy kavargott körülötte, hogy közben a fölötte lévő férfinek feszült. Folyamatosan vékony, pengeéles hullámokkal vágott bele Marcus testébe. Minden mozdulatuk lassú volt és tökéletesen látható. A testükből kiloccsanó vért is megtudtam volna érinteni mielőtt a földön szóródik szét. Minden megfeszült izmuk úgy tűnt, mintha apró férgek mozognának bennük.

Hagyni, látni akartam hogyan véreznek el. Miként merítik ki egymás energiáját vagy emésztik fel önmagukat. De a tudatom hátuljából, folyamatosan kiabált a saját hangom: „Nem hagyhatod! Nem hagyhatod!”

– Elég legyen! – suttogtam hidegen. Felemeltem mindkét kezem, amit a férfiak felé tartottam. A hang megszűnt a fejemben. Én magam voltam az, aki megpróbált önmaga ellen fordulni.

Marcus teste megmerevedett. Nem mozdult, de nem is tudott volna. Éreztem kezem alatt a testét. A szorítást, amivel körbeöleltem. A mágia ott zubogott körülötte, ami velem volt összeköttetésben. Megfoghattam volna, mint egy zsinórt, ha pedig megrántom...

– Szállj le Jaredről, most! – szóltam fenyegetően.

Marcus felemelkedett. Kezeimmel a férfi felé intettem, amitől a földre került. Belehasalt a sárba és továbbra is mozdulatlanul tűrte azt, amit teszek vele. Hiába feszült meg, hiába próbált mozdulni, menekülni. Marionettbabaként mozgathattam kedvemre őt.

– Jared, mi ütött beléd? – kérdeztem felé fordulva. Egyik kezemet felfelé lendítettem, mire Jared felpattant a földről.

– A Hercegnő végre magára talált! – nevetett fel fájdalmas arckifejezéssel. Megtörölte vérző orrát, majd egy adag vért köpött a földre, amiben egy kitört fogdarab is volt.

– Ezt mire véljem? – húztam fel a szemöldököm. Magam felé intettem a kezemmel, így Jared lépett párat és velem szemben megállt.

– Szóval semmiről se tudsz, ugye? – kérdezte meglepetten. – Marcus nem mondott neked semmit? – fordult az említett felé. – Testvér, még egy apró infómorzsát se hintettél el? Legalább azt tudja, hogy… – elharapta a mondatot mikor motoszkálás hangja ütötte meg a fülünket kintről.

A sátorba Yzarro lépett be, mire leengedtem kezeimet. Lábaim megbicsaklottak és a földre rogytam. Az erő, ami addig tombolt bennem, teljesen eltűnt a testemből. Jared a földre esett - remélhetőleg - még azelőtt, hogy Yzarro láthatta volna a jelenetet. Marcus pedig talpra ugrott.

– Marcus Warren Crow! - fordult felé az öreg. – Megtámadtál egy Tanács tagot, beléptél a Tanács területére az engedélyem nélkül. Mégis mi ütött beléd fiam? – kérdezte szigorúan.

– Kérem, Uram! – tápászkodtam fel fájdalmas fintorral az arcomon, majd siettem az idős ember elé.

Fájdalmaim ellenére térdre ereszkedtem, de fejemet nem hajtottam le. Egyenesen Yzarro szemébe néztem. Megakartam magyarázni a dolgokat, még ha kissé ferdítenem is kellett volna az igazságon.

– Te? – nézett rám meglepetten. – Kifelé! Most! – szólt erélyesen, miután felocsúdott a döbbenetből.

Nem bájolt el, nem erőltette rám az akaratát, egyszerűen csak elküldött. Pár másodpercet még vártam miután felálltam. Gondolkodtam rajta, hogy visszaszólok Yzarronak, de vihar fedte el a tekintetét. Kihúztam magam és felszegett fejjel hagytam el a helységet. Nem akartam megalázva távozni a Tanács sátrából.

* * *

Marcus a földre térdelt. Nem tiszteletből, csak minden fájt és sajgott. Égett a teste. Ólomsúlyúnak érezte a tagjait. Bőre csíkokban repedt fel a karján és talán az egész testén is. Felemelte a fejét. Az öreg tekintetével találkozott a pillantása.

– Mi történt veletek fiúk? – kérdezte szinte nevetve Yzarro, amin Marcus meglepődött.

– Mondjuk úgy, hogy volt egy kis nézeteltérésünk. Marcus pedig indulatosabb volt, mint kellett volna, de ezen kívül – mutatott magára és vérző arcára Jared – nem történt semmi említésre méltó dolog, Uram – mondta teljesen rezzenéstelen arccal.

– Így történt Marcus? – kérdezte a férfit az öreg.

Marcus felállt, hanyagul legyintett egyet, majd az egyik ruhafotelbe dobta magát. A rongyok közül kivett egy laposüveget, amit jól meghúzott és csak utána nézett Yzarrora.

– Őszintén vagy hazudjak? – kérdezte a száját megtörölve, majd ivott még egyet az üvegből.

– Ez attól függ, hogy mennyi időt akarsz a hegy lábánál tölteni – ingatta fejét az öreg, de egy halovány mosoly jelent meg a szája szélén.

– Akkor igen, így történt – mondta egy vállrándítás kíséretében.

Nem akart a hegy lábánál két-három napnál több időt tölteni. A rituálét így is sejtette, hogy onnan fogja végignézni. Megtehette volna, hogy feláll és kisétál a sátorból, otthagyva a két férfit, de rossz előérzete volt. Inkább úgy döntött bevállal pár napot étlen-szomjan.

– Rendben. Legyen így – csapta össze tenyerét Yzarro. – Akkor most felteszek egy kérdést, de elvárom, hogy őszintén válaszoljatok. Különben nagyon pórul járhattok – mondta enyhe fenyegetéssel a hangjában.

A két férfi bólintott. Marcus pedig tudta, hogy mi fog következni. Ő is érezte. Sose érzett még akkora erőt. Nem volt ősi, de régi emlékeket ébresztett benne. Olyan elemi mágia áradt Alinából, amit akkor se tudott volna megmagyarázni, ha az élete múlik rajta.

A lelkéig hatolt, mintha belekapaszkodott és kitépett volna belőle egy darabot. Égető, mindent elemésztő. Szikrázó, mégis fagyos és nyugodt. Minden létező érzelmet lehetett érzékelni benne, de a legerősebb, a harag volt. Tudta, hogy van a lányban erő. Sok mindenre képes, de azt nem gondolta, hogy olyan mágiát fog használni, amitől még egy pillanatra ő is megrémül, de közben fel is csigázza.

– Ki volt? – kérdezte végül Yzarro egy rövid hallgatás után.

– Mi? Ki? Hogy mi volt? – kérdezett vissza Marcus nevetve.

– Jared? – fordult a másik férfi felé.

Jared hallgatott. De állta Yzarro pillantását. Marcus rázta a fejét, próbált üzenni neki, hogy ne árulja el, inkább szenvedjenek a következményektől.

– Mi volt a kérdés? – kérdezte. Marcusra pillantott és alig láthatóan bólintott.

– Így akarjátok? Biztos? – Felsóhajtott és látszott, hogy egy kevés düh suhan át az arcán, de végül teljesen nyugodtnak tűnt ahogy újra összeszedve magát, a férfiakra pillantott.

– Jól van. Marcus! Egy hét, ennyit kapsz egyelőre. Jared, te pedig szedd össze az utazó holmidat. Meg kell látogatnod az északi klánokat és be kell gyűjtened tőlük a jelentéseket. Lóduljatok! – üvöltött az idős férfi. Marcus pedig felpattant és amilyen gyorsan tudott, távozott.

* * *

A saját menedékembe vonultam. Leültem az ágyra, felhúztam a lábaimat, hogy magamhoz ölelhessem a térdeimet.

– Hazug rohadékok – motyogtam. Éreztem a szemem sarkában gyűlni a könnycseppeket, de nem engedhettem őket útjukra. Biztos voltam benne, hogy akkor nem tudtam volna abbahagyni a sírást.

Jared egy teljesen más oldalát láthattam. Mintha nem is az lett volna, akit megismertem, akinek hittem. Talán mégse olyan érzéketlen? Főként jó emlékeim voltak vele kapcsolatban, de erőteljesen átírta őket az a tekintet ahogy Marcusra nézett.

Milyen jó, hogy nem bíztam benne! Majdnem elmondtam neki mindent. Még szerencse, hogy Marcus közbelépett, úgy ahogy. Hosszú éveken keresztül figyeltem, akartam és vágytam Jaredre. Tiszteltem, felnéztem rá. Talán még adhat magyarázatot a viselkedésére. Hinnék neki? A szívem teljesen ellent mondott az agyamnak. Legszívesebben téptem volna a hajamat és elfelejtem az egészet, de tudtam, hogy nem tehetem meg. Egy teljesen új gondolat motoszkált a fejemben.

Tompa rezgés hangja ütötte meg a fülemet. Felugrottam az ágyról és a sporttáskám alján találtam meg a forrását, a telefonomat. Tilos volt bármilyen kommunikációs készüléket magunkkal vinni, de mindig volt egy külön bejáratú kiskapum. Úgy hívták: Marcus. Néhány naponta felment a városba bevásárolni az öregeknek, akkor mindig vitte magával, hogy feltöltse nekem.

A kijelzőre pillantottam. Sajnálkozva bámultam a fényes felületet. Nem várt hívás, se értesítés, viszont egy ismeretlen számról SMS érkezett:

Gyere a zárkákhoz! M.

Többször is elolvastam az üzenetet. Nem fűlött a fogam Marcus marhaságaihoz, de megembereltem magam. Felvettem a vastag, szőrme kabátom és elindultam a cellákhoz.

Már sötét volt a táborban. Mindenki az igazak álmát aludta vagy éppen részegre itta magát a közös sátrakban. Próbáltam olyan halkan járni, hogy a frissen hullott hó se ropogjon a talpam alatt. Miután lement a nap, a táborlakók már nem merészkedtek ki a hidegbe. Nem volt vicces dolog a halálra fagyás gondolata se.

Minden apró neszre mozdulatlanná dermedtem. A kijárási tilalom megszegése, súlyos büntetést vont maga után. Tudtam, hogy szürke íriszem körül, minden bizonnyal halvány fehér fény izzik, ami minden jel nélkül, egy este csak úgy megjelent. Tompán világító lámpa voltam, kapcsoló nélkül. Napokig ki se tudtak szedni a sátramból, mikor megtörtént. Már Marcus fásliját akartam volna elkérni, de végül sikerült együtt rájönnünk hogyan állíthatom le. Cserébe, úton-útfélen felfénylett éjszaka. Előnyös volt, mert a sötétben is hasonlóan láttam, mint nappal. Hátránya pedig, hogy nem tudtam irányítani.

Általánosan fél óra volt az út a tábortól a zárkákig. Meg kellett kerülni a tavat hozzá, ami nehéznek bizonyult a csúszós talajon.

Az egész feldíszített területtől pár méterre, lyukak voltak vájva a földbe, amikbe beleengedtek ketreceket. Mondhatni, egy embernek jó volt, de inkább szűkös. Ezek szolgálták a börtönt, míg tartott a Kötődésre felkészülés. Összesen hat tömlöc, de mind üresen kongott. Mellettük, egy-egy fáklya adott némi halvány fényt.

– Hercegnő! – hallottam meg a hangot, ami nem Marcushoz tartozott.

– Mit akarsz tőlem? És miért kellett Marcus nevében írnod? – kérdeztem, bár hangom remegett.

– Ha a saját nevemet írom oda, akkor talán eljössz? – kérdezte mosolyogva és lépett egyet előre, hogy közelebb kerüljön hozzám.

– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Na, pont ezért tettem.

Jared közelebb lépett, de még nem kerültem kartávolságon belülre. Viszont tartottam tőle, így én hátráltam egy lépést.

– Miért hívtál? – néztem kérdőn a férfire.

Nem akartam vele harcba keveredni véletlenül se. Tudtam, hogy semmi esélyem ellene. Nem ismertem és nem tudtam használni az erőmet. Akármi is történt, amikor sikerült leállítanom a két férfit, nem hittem benne, hogy megtudom újra csinálni.

– Tudod mi történik azokkal, akiket száműznek? – kérdezte továbbra is mosolyogva. Már kezdett nagyon idegesíteni a levakarhatatlan somolygás a képén.

– A hazugságot vagy az igazságot mondjam? – figyeltem minden rezdülésére. Megfeszült a testem és futásra vagy ugrásra késznek éreztem magam.

– Szerinted? – nézett unott tekintettel a szemembe.

– Amint elhagyják a klánt. megölik őket. Kit milyen indokkal – vontam vállat. Nem értettem mi köze van ennek a kérdésnek ahhoz, hogy kirángatott a hidegbe éjszaka.

Elég sok mindent mesélt Marcus arról, hogyan intézi az Origen azokat a dolgokat, amik számukra nem haladnak a megfelelő ütemben. A száműzöttek pedig elsődleges prioritást élveztek. Ugyanis nem hagyhatták, hogy eljárjon bárkinek is a szájuk.

– Te nem szeretnél száműzött lenni, ugye édes Hercegnőm? – firtatta tovább a témát.

– Nem vagyok a Hercegnőd! – mondtam élesen és elfordultam tőle. Nem bírtam a szemébe nézni tovább. Enyhe szégyenérzet futott át rajtam a becenév hallatán.

– Mi volt ma az az erő, amit használtál rajtunk? – ragadta meg a karomat és rántott magához.

Nyoma se volt a kedves és érzelemmentes Jarednek, akihez vonzódtam. Sötét, borzongató érzés kerített hatalmába mikor hozzámért. Tekintetét ahogy megtaláltam, csak homályos köd fedte, mintha egy másik világban járna.

– Nem tudom Jared, engedj el! – próbáltam kihúzni kezei közül a karomat, de satuként tartotta és egyre jobban szorított.

– Tudok rólad Lina! Tudom a kis titkodat! Tudom, hogy bujkálsz a Tanács elől! Marcusról is tudok, bár vannak még foltok, amiket ki kellene színezni, de ennyiből is összeraktam szinte mindent. Erről a különleges erőről, viszont nem tudtam. Alina, árulj el mindent, megakarlak védeni! – kiabálta Jared, nekem pedig megindultak a könnyek, amikről nem is gondoltam, hogy megültek a szemem sarkában.

Megálltam. Nem mozgolódtam többet. Lehajtottam a fejemet. Mit mondjak, ha még én magam sem tudom? Nem ismertem az erőmet. Ott lebegett körülöttem állandóan. Még én is éreztem, pedig belőlem áradt minden energia. Hallgattam a szívverésemet, de az nem gyorsult, nyugodt ütemet diktált, nem féltem. Kezeim ökölbe szorultak.

– Mégis, mitől akarnál megvédeni? – kérdeztem halkan, hogy Jarednek közelebb kellett hajolnia.

Pontosan erre vártam. Felemeltem az ökölbe szorított kezemet és megpróbáltam teljes testsúlyomat beleadva, behúzni neki. Jared épphogy csak megtántorodott. Nem engedett el és nevetni kezdett.

– Drága Linám, nem tudom elhinni, hogy ennyire vak vagy! Én csak…

Pisztolylövés dördült, ami megrázta az egész éjszakát. Talán még a holtakat is felkeltette. Marcus futott felénk. Kezében egy fegyverrel, melyet maga előtt tartott Jaredre célozva, aki összerogyott. Letérdelt a földre és elengedte a kezem. Nem láttam rajta kimeneti sebet, nem tudtam Marcus hol találhatta el.

– Komolyan? A vak egy fegyverrel akar megölni? – Marcus, Jared fölé hajolt, aki vért köhögve, fájdalmasan nevetni kezdett.

– Így talán könnyebb, mintha kiállnék ellened – mondta Marcus egy vállrándítás kíséretében. A fegyvert pedig a testére vett fegyvertartóba helyezte. – Tűnj el innen Lina, kérlek! Menj, tudod a helyet, várj meg ott! – szólított fel erélyesen és hidegen.

Nem mozdultam. Jaredet néztem, miközben azon gondolkodtam, hogy belerúgjak-e a földön fekvőbe. Érzéseim szerint megérdemelte volna, de még se tettem.

– Hercegnő – sóhajtotta – a Sorshajtó a tiéd! Vigyázz rá, most pedig menj innen! – kiáltotta Jared, akinek minden szavánál elakadt a lélegzete és vörös lé folyt ki a száján.

A szavai tőrként vájtak a szívembe. Nem bírtam tovább. Elfutottam. Futottam míg el nem fáradtam. Akkor megálltam, letérdeltem a hóba és ütni kezdtem a földet. Szitkozódtam, kiabáltam, sírtam és hiába fájt már a kezem, folytattam a föld laposabbá tételét.

°∘●○〇◯〇○●∘°

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor magamhoz tértem a kínból, de újra elindultam. Nadrágom csurom víz volt. Fáztam. Összehúztam a kabátot magamon, majd valamiért egy dalt kezdtem halkan dúdolni, míg Marcus sátrához értem. Reméltem, hogy legalább egy leheletnyit megfog nyugtatni.

Elhúztam a huzatot és besiettem a kis barlangba. Teljesen sötét volt és a szemem se világított, hogy lássak valamit. Belerúgtam az egyik rongyfotelbe, amibe aztán lerogytam.

– A kurva életbe! – motyogtam magam elé.

Felálltam, de olyan fáradtság ereszkedett rám, hogy égni kezdtek a szemeim. Tapogatózva, óvatosan felemeltem a fotelt, amiből kicsúszott egy kis flaska és hangosan koppant a jeges talajon. Felkaptam, visszaültem és többször egymás után beleittam a benne található italba, aminek keserű, erős íze volt.

Kavargott a fejem, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Megpróbáltam összerakni a képet, de sehogy se tudtam rájönni a Jared és Marcus közötti kapcsolatra. Sose meséltek egymásról. Sose tapasztaltam, hogy nagy konfliktus lenne közöttük vagy akkor még nem figyeltem.

Fájdalom hasított a karomba. Az adrenalin, ami a testemben tombolt, már tompult. Elkezdtem érezni a testem, és reméltem - bár hülye tettem akkor jó ötletnek tűnt -, hogy nem lett baja a karomnak. Kirángattam a ruhafotelből egy pulcsit és körbecsavartam rajta. Halkan sírtam, tompán hüppögtem. Kegyetlen volt a sínylődés, még se fájt annyira, mint az, hogy tudtam... hazudtak nekem. Hol összetört a szívem, hol pedig harangra lobbant a lelkem. Tehetetlennek éreztem magam. Az álom pedig hamar elnyomott a fotelban.

°∘●○〇◯〇○●∘°

Hangos kiabálásra riadtam fel, de nem bírtam kinyitni a szemem. Elakartam merülni a csendbe, a sötétbe és az álmaimba, de nem engedte a hang. Folyamatosan a nevemen szólított, talán még meg is rázta a testemet. Én csak egy kellemes, üres helyen lebegtem egy ideig.

Kinyitottam a szemem. Fáradt voltam. Zavart a hirtelen jött fény, ami egy gyertya lángja volt, nem messze a fejem mellett. Velem egy magasságban, Marcus zöld szemei villantak meg. Szédültem, fájt a fejem és émelyegtem. Nem akaródzott felkelnem.

– Lina, jól vagy? – kérdezte. Hangja dühösen és élesen csengett.

– Ne ilyen hangosan – nyögtem.

– Megittad mindet? – kopogtatta meg a fejemet az üres flaskával. – Basszus te lány! Mondtam már ezerszer, hogy csak egy kupakkal! Ez nem alkohol, hanem nyugtató! Bele is halhattál volna! – térdelt le elém, majd a térdemre tette a tenyerét. Forró volt és remegett.

– Nyugi, mint láthatod élek. Jareddel, mi történt? – kérdeztem halkan. Hangom megremegett, de éreztem is magamban a hirtelen keletkezett feszültséget.

Nehezen fókuszáltam, de sikerült végignéznem Marcuson. Nem láttam harcra utaló jeleket rajta. Nem volt sérülés, nem szakadt el a ruhája. Sőt, a keze is teljesen meggyógyulhatott, mert kötés sem takarta a karját.

– Jared nem halt meg, ha ez érdekel, de már nincs a táborban és soha nem is fog visszatérni. Vagyis, merem neki ajánlani, hogy ne tegye – mondta, de egy pillanatra, mintha megfeszült volna a teste.

– Marcus... – ültem fel kissé nehezen. Kiakartam egyenesedni, de fognom kellett a fejemet. Tartottam attól, hogy lehányom. – Honnan ismeritek egymást Jareddel? Én úgy tudtam, hogy te nem szívleled a Tanácstagokat – mosolyogtam rá, amennyire erőmből tellett.

– Ez egy eléggé hosszú történet, neked pedig pihenned kell! A felkészülést meg már elfelejtheted, átaludtad a fél napot! Legalább annyira szedd össze magad, hogy átvihesselek a saját szállásodra, gyerünk kislány! – nevetett, miközben a hónom alá nyúlt és megpróbált talpra állítani. Sikerült neki, de azt se tudtam volna megmondani, hogy van-e egyáltalán lábam, így folyton kicsúsztak alólam.

Marcus támogatásával, eljutottunk a sátrának belső részéig, de öklendezni kezdtem, ezért leültetett az ágyra.

– Hm, nekem itt is megfelel – dőltem hanyatt, majd szinte abban a pillanatban, hogy elérte a fejem a párnát, már aludtam is.

°∘●○〇◯〇○●∘°