A földön elterülő fehérség, addig tartott, míg a szem ellátott és még tovább. Ezernyi színű, formájú fa és
növény hajladozott a mágia által keltett szellőben. Hideg levegő kavargott a férfi körül, aki járta a kietlennek tűnő területet. Orrába betolakodott a mező friss és édeskés illata. A hegyek vizes
földjének aromája. Hallani nem hallott szinte semmit. Úgy érezte megsüketült
pedig tudta mi tehetett arról, hogy így alakult. Már órák óta kóborolt és
keresgélt. Szinte az egész helyet ismerte már, mint a tenyerét. Régen nem szívesen
tért arra a részre, ahol éppen haladósan szedte a lábát. Évek teltek el, hogy
rájöjjön mégis szívesen sétál a semmiben. Abban az üresnek tűnő, mégis annyi
élettel teli fehérségben.
Egyre idegesebbé és
feszültebbé vált. Túl sokáig és túl hosszan gyalogolt már. Akkor sem adta fel.
Egyenesen arra haladt, amerről az energiákat érezte. Mióta mindent tudott,
azóta megakarta védeni a helyet. Segíteni akart, még ha azt a saját módján is
tette.
Még pár perc néma
menetelés után, végre meglátta a férfit, akit keresett. Koszos, láva-vörös haja
csatakosan lógott az arcába ahogy térdre borult. Ruhái szakadtan lógtak rajta.
Megtépázott karjából vér folyt a földre, ami elterült, és kisebb tócsába gyűlt
alatta. Homlokán mély vágás éktelenkedett. Karmazsin színnel borította be a bőrét
és fejének jobb oldalát. Nehezen vette a levegőt. A tüdeje sípolt és egész
testében remegett. Veszélyes, émelyítő szürke köd gomolygott körülötte. Még a
levegőt is elnyelte maga körül. Úgy vonzotta testébe a mágiát, mint egy erős
vákuum.
Ő óvatosan közeledett a
férfihez, aki széttárt karokkal és lehunyt szemmel térdelt a földön. Olyan erős
energia járta körbe, hogy a mellkasán lévő súlytól, szinte alig kapott levegőt.
Próbált lassan és egyenletesen lélegezni. Nem lépett túl közel, tartotta a
távolságot a saját érdekében.
– Tudod egyáltalán,
hogy mire készülsz valójában Ric? – kérdezte miközben ingatta a fejét rosszallóan.
Szavainak súlyát próbálta érzékeltetni, de a másik férfi arca eltökéltséget
tükrözött. Összehúzta szemöldökét és közelebb ment. Leguggolt a vérző mellé,
kezét óvatosan a vállára tette.
– Tudom jól, de… nincs
más megoldás – ingott meg a határozottnak szánt hang egy pillanatra. Ric nem
fordult felé. Továbbra is lehunyt szemmel, kapkodó lélegzettel koncentrált maga
köré.
– Hol vannak? –
kérdezte izgatottan társát. Körbenézett, de semmit sem látott. Érezni érezte,
hogy a közelben lehetnek, de nem találta jelüket. Ideges rángás futott végig
rajta. Gerince mentén felkúszott a hideg. Végül a tarkójánál állt meg. Ezernyi
pillantás súlyát érezte a testén.
– Te nem látod őket? –
érkezett a meglepődött kérdés és felállt a vérző férfi, majd körbefordult
párszor. – Hisz itt vannak! Több százan vagy ezren is! – mutatott a semmibe maguk köré.
– Ric, ne csináld!
Gyerünk szedd össze magad és húzzunk el innen! – sürgette idegesen. Tudta, hogy
ha nem láthatja azokat amiket a másik, akkor egy nagyhatalom van a háttérben.
Nem csak a szemét, de még az erejét se tudta használni megfelelően, annyi mágia vette körbe és nyomta el.
– Védd meg! Vedd le az
álarcot róluk és ne csak magadra gondolj végre! – üvöltötte Ric, majd hatalmas
robbanás rázta meg a területet. Szélvihar kavargott és a semmiből olyan mágia
hullámzott feléjük, hogy Ric testén, késvágások sokaságának nyoma jelent meg.
Minden sebből egyszerre kezdett vérezni.
– Menj Crow, menj
innen! – fordult felé. Dühös, szürke tekintetében félelem, gyász és fájdalom
villant. Erőltetett mosolya pedig egyetlen dolgot jelentett: ő maga is tudta,
hogy nem fogja túlélni.
Megragadta Ric vállát,
de az határozottan és maradék erejével lökött rajta egyet, amitől megingott,
majd hanyatt esett. Crow a karjával akarta kivédeni a mágikus füstöt, melyet erővel
tolt felé Ric, de már nem sikerült felhúznia magára a védelmét. A hátán csúszva
lökte el az erő, ami egyre csak messzebbre vitte őt.
Amint megszűnt a
mágia, felpattant és rohanni kezdett vissza, de már nem tudott a férfi közelébe
férkőzni. A szürke, fojtogató füst, egy eleinte láthatatlan falat képezett,
végül teljesen kizárta őt. Hiába ütötte, hiába kiáltott Ric felé. Már nem
tehetett semmit. Még egy rövid pillanatra felfénylett egy új energia. Egy erős,
vakító mágikus halványlila fény, ami áthatolt az egész területen. Mikor eltűnt a
villanás olyat látott, amit addig még sose…
Pár másodperc múlva,
egy fénygömb csapódott a falnak, majd mindent elnyelt a feketeség.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Mérhetetlen duzzogással keltem fel az
ágyból. Fáradtan, egy álmos ásítás közben dörzsöltem meg szemeimet.
Kellemetlenül fájt a nyakam és ropogtak a csontjaim ahogy mozogni próbáltam.
Még a vastag, szőrmetakaró alatt is éreztem, hogy lábujjaim teljesen megfagytak.
Nyögve és kedvtelenséggel kászálódtam ki az ágyból. Úgy éreztem magam, mint egy
öregasszony.
– Egy újabb nap, egy újabb felesleges
próbálkozás – sóhajtoztam kissé feszülten ahogy belegondoltam, mi vár rám már
megint.
Nagy nehezen összekötöttem hosszú, fekete
hajamat. Tükör nélkül nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire nézhettem ki
fáradtnak, de sejtettem milyen állapotban leszek a nap végére, így nem is érdekelt
igazán. Felöltöztem a szokásos, kissé molyrágta gyakorló felszerelésembe, ami csupa
fekete ruhából állt. Nagyon szépen
vakítottunk a fehér hóban! Mindenre pedig felvettem a szokásos bélelt
kabátomat. Kávé persze megint nem jutott nekem, ezért nagy sóhajokkal a számon
indultam meg kifele a rikító hóba.
Amennyire csak sikerült, összehúztam a kabátot és meneteltem előre a már megszokott, unalmas vörös sátorhoz. A nap még szinte
fel se kelt. Egész sötétszürke volt és homályos minden ahogy hullt a hó. A
hajnal első sugara már feltűnt ugyan a láthatáron, de erőtlennek és fáradtnak
tűnt, mint én magam is.
Meglepődve tapasztaltam, hogy megint én
voltam az első. Na igen, nem vagyok egy
túl jó alvó. Sehol nem láttam mászkálni embereket. Kihaltnak tűnt minden.
Ha eléggé füleltem volna, talán még a horkolás hangját is hallhattam a
kísérteties némaságban. Fújt a szél is. Bekúszott a hideg egészen a derekamig, hiába öltöztem fel rétegesen.
Megremegtem. Vettem pár mély levegőt. Kifújtam és besétáltam a sátorba mikor odaértem.
– Akkor ezért nem jutott a finom
feketéből – morfondíroztam kissé hangosabban, mint szerettem volna.
Meglepetésemre a szokásos helyemen - ami
az egyik sarkot jelentette -, egy kis csésze kávé gőzölgött. Úgy vetettem rá
magam, mintha éltető levegőért kapnék. Kellemesen melengette a megfagyott kezem
és mosolyt csalt az arcomra, hisz tudtam ki hagyhatta nekem ott. Forró volt két
cukorral, feketén. Ha az ízlelőbimbóim nem csaltak, akkor egy nagyon kevés
fahéj is került bele, amitől csak még szélesebben kezdtem mosolyogni.
– Utálom, hogy ennyire ismersz! –
bosszankodtam vigyorogva és lassan megiszogattam a kávét.
Az üres csészét félretettem az egyik kis
asztalra, ami a tanítóknak szánt fotel mellett volt, majd leültem a helyemre és
elkezdtem magam köré pakolni a szokásos dolgokat.
Nem sokkal később megjelentek páran, majd
egyre többen érkeztek beszélgetve, jó hangulatban. Néhányan köszöntek ugyan, de
nem méltattak nagyobb figyelemre. Felraktam a szemkötőt és vártam, hogy megint
elkezdjük a felesleges időtöltést.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése