Kötődés: a lelkek titka 13. fejezet

Már nem emlékszem hogyan kerültem az ajtó elé. Hallottam, hogy kulcs csörög a zárban, majd hangos nyikorgás közepette, kinyílik a bejárati ajtó. Engem óvatosan beljebb tolt és ránk zárta az ajtót. Bekísért a nappaliba ahol lerogytam a kanapéra és halk sírásba kezdtem. Miért sírok? Apám miatt? A megnyugtató kert elvesztését siratom? Vagy a fájdalmat, amit apám hagyott és a mély ürességet, melyek idegenül kongtak a lelkemben? Annyi mindent szerettem volna tenni. Futni, rohanni, ordítani, tombolni, de nem tettem. Éreztem, hogy Marcus betakarja a hátamat, majd letérdelt elém. Kezeit a térdemre tette.

– Mi történt Lina? Kérlek, meséld el! – szólalt meg halkan, én pedig fátyolos tekintettel néztem fel rá.

Szemeit a rég megszokott fásli takarta. Nem tudtam mikor vette vissza. Zavart. Látni akartam a tekintetét. Látni akartam, hogy igazi-e a jelenléte. Dühömben egyik kézzel belekapaszkodtam a vállába, majd másikkal rámarkoltam a fehér anyagra és letéptem a szeméről. Hunyorogni kezdett, mintha zavarná a hirtelen jött fény, de nem foglalkoztam vele. Két oldalról megfogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem.

– Marcus – suttogtam.

Lassan az ajkára hajoltam, hogy érezhessem a szája puhaságát, a borostája szúrását és a testének melegét. Ledöntöttem a földre és hasára ültem miközben csókoltam. Próbáltam lerángatni róla a bőrkabátot, ami nem adta meg magát egykönnyen. Teljesen átázott az anyag és a bőréhez ragadt. Tenyeremet a tarkójára csúsztattam, felhúztam ülő helyzetbe. Hiába vágytam rá, csókoltam, becéztem a bőrét, érintettem őt, megfogta mindkét kezem és eltolt magától.

– Lina, elég! – szólt rám erélyesen, én pedig megszeppenve hanyatlottam hátra és dőltem a kanapénak.

– Ne haragudj Marcus, nem tudom mi ütött belém. Talán csak, érezni akartalak – suttogtam. Tartottam tőle, hogy újra a hangok fogságába kerülök, de néma maradt a szoba.

– Meséld el, mi történt – kérlelt. Megemelte magát, hogy kicsúszhasson alólam, majd fogta a karom, felhúzott és visszaültetett a helyemre. Hátamra pokrócot terített és dörzsölni kezdett az anyagon keresztül. Nem fáztam, sőt szinte melegem volt.

– Találkoztam apámmal – mondtam ki nehezen. Fájtak a szavak ahogy elhagyták ajkamat. Kellemetlen érzés volt elmondani. Megígértette velem, hogy nem bízok Marcusban, én mégis ellene cselekedtem.

– Lina. Sajnálom, de az a férfi akit láthattál, nem Alaric Dawn volt. El kell mondanom, valami nagyon fontosat – nézett rám komoly arccal. Teste megfeszült, de nem hagyta, hogy rákérdezzek. Felállt, kivonult a konyhába. Kis csörömpölés után pedig két pohárral és egy üveg binnsa rummal tért vissza.

– Ezek szerint kell a tömény a mondókához is? – kérdeztem mosolyogva. Belül egy furcsa, izgatott érzés kerített hatalmába. Volt bennem félelem, remény. Minden, ami egy ilyen beszélgetés kezdetén lehetett.

– Kell, és jobban jársz, ha már most legurítasz legalább három felest – nyújtotta a kis poharat, majd kinyitotta az üveget és csurig töltötte a kezemben lévő kis feles poharat.

Letette a félretolt asztalra a kupakot, majd kivette kezemből az ibriket és a markomba nyomta az üveget. Pislogtam rá, nem értettem mit akar. Aztán leesett és nem tétováztam. Meghúztam az üveget. Nagy kortyokban ittam a szeszt, de pár nyelet után, inkább leengedtem a kezem és hagytam, hogy az égető érzés szétáradjon a számban és a mellkasomban. Végigrázta a testemet a hideg. Erős volt az alkohol és nagyon régi is, így olyan utóíze volt, mint az eső utáni, saras cipőnek.

– Te jó ég, ez még az a pia? – kérdeztem Marcust két krákogás közepette. Nyelvem zsibbadt, torkom égett.

– Mennyi ideje is? Talán húsz éve? Ha jól emlékszem akkor még csak öt éves voltál, mikor készítettem ezt a löttyöt. Anyádnak jól jött a fárasztó éjszakák után – nevetett, majd legurította a pohárban lévő italt és kikapta az üveget a kezemből, hogy ő is jól meghúzhassa a tartalmát.

– Emlékszem, hogy talán tíz, ha lehettem. Felültettél az asztalra, töltöttél két kis pohárba vizet, egybe meg ezt a szennyet és messziről kellett kitalálnom, hogy melyikben van az alkohol. Ha meg nem jóra tippeltem akkor megitattad velem. Huh, mekkora pofont kaptál anyától, mikor megtudta. Azt hittem, hogy kitekeri a nyakad! – A binnsarum, pontosan olyan gyorsan hatott, mintha csak a füstjét szívtuk volna be.

Könnyeztem a felhozott vicces emlékektől. Marcus hangulata is sokkal nyugodtabb és feldobottabb volt, mint pár perccel ezelőtt. Aztán megváltozott. Abbahagyta a nevetést. Komor és feszült lett a testtartása. Reméltem, hogy elfelejtjük a komoly beszédet és kicsit megpihenhetünk egymás társaságában.

– Figyelj Lina... – kezdte, de elhallgatott.

Kezét a kezemre rakta. Lüktetni kezdett testéből az erő. Az indák, amik a mellkasán pihentek, megmozdultak és felcsavarodtak a karomra, majd egészen a nyakamig felkúsztak. Végül egy vékony darab a homlokomra telepedett. A fejem tiszta volt. Se hangok, se sikolyok, se kellemetlen érzés nem kerülgetett. Szorítani kezdett a növény, majd egy szúrást éreztem. Kiakartam kapni a kezemet Marcus szorításából, de nem hagyta.

– Kérlek, Lina! Nem akarlak bántani. Muszáj megnéznem valamit, de ehhez nyugodtnak kell maradnod. Ígérem, hogy csak egy pillanatig fog fájni! – hatolt a tudatomba a hangja.

A binnsa hatása erőteljesebb lett ahogy összekapcsolódtunk. Émelyegtem, szédültem és olyan érzésem volt, hogy belülről fogja szétszakítani a fejemet valami. Aztán felkiáltottam, de Marcus másik keze a számra tapadt és próbált csendre inteni.

* * *

Alina kiáltott, de ahogy a férfi rátette ajkaira a tenyerét, sikerült elnyomnia a hang nagyját és tovább tudott haladni az elméjében. Régi emlékeket látott ahol mosolygott vagy játszott a hóban. Ahogy haladt egyre mélyebbre, sötétebb képek jelentek meg, amik el-elmosódtak, szétváltak és mintha füst és árnyék tapadt volna rájuk. Nehezen vette ki az alakokat. Fojtogató és nehéz volt Alina elméje, de látta a kaput, ami börtönbe zárta. Ami miatt nem találhatta meg a lányt. Odalépett, megpróbálta kinyitni, de valami fekete massza csavarodott a testére és taszította el. Végtelennek tűnő, hosszú folyosó képe jelent meg előtte. A falakon szikrák pattogtak, víz folyt le és tűz emésztette a padló egyes részeit. Vér csordogált a falak tövében, Marcus pedig visszatekintett a saját tudata felé és erejének egy részével, tűhegyes falat képzett az emlékei köré. A borostyánféle növény, teljesen elfedte az agya fontos részeit, így remélte, hogy nem tudnak majd hozzáférni.

Alina már erősen kapálózott a keze alatt, de tartania kellett és folytatnia az útját. Leereszkedett a sűrű köd, majd két fekete kéz, hatalmas lendülettel lökte ki a lány tudatából. Olyan erővel érkezett vissza a valóságba, hogy teste remegni kezdett, izmai görcsbe álltak és a lián tetoválása életre kelt. Lenézett magára és a fehér csíkok, lassan mozgásba lendültek. Tudta, hogy a hátán lévő seb köré gyűlnek. Bekúsztak a bőre alá, rátekeredtek a csontjaira, az izmaira és minden szervére, hogy ellent tudjon állni az Alinából áradó mágiának.

Mikor érezte, hogy körbezárta a fehér lián a fontosabb részeket, felpillantott a lányra, aki a kanapéra dőlt és vészesen gyorsan vette a levegőt. Kitapintotta a pulzusát és csodálkozott, hogy nem állt meg még a szíve.

– Lina, nyugodj meg, kontrolláld a tested! – emelte meg óvatosan a fejét, hogy a szemébe nézzen, de Alina tekintete a semmibe révedt. Látszott, hogy teljesen szétcsúszott, nem tudott magáról. – Alina, figyeld a hangom, koncentrálj rám! Gyerünk már, csak pár pillanatra térj magadhoz! – suttogta a fülébe, de semmi se történt. Hirtelen kétségbeesett, nem tudta, hogy mit tegyen.

* * *

Fulladtam, a hátamon folyt a víz, de hallottam Marcust. Nem tudtam szólni neki, hogy ott vagyok, magamnál vagyok. Mintha a testem felett elvesztettem volna a teljes kontrollt. Sikítani akartam a fájdalomtól, de csak a nyál folyt ki a számon.

– Ne bízz benne! – kiáltott a fejemben több személy is. – Ne bízz benne! – Egyre erőszakosabb és magasabb hangok törtek be az emlékeim közé.

Egy kék folt jelent meg előttem, aztán mintha valaki más szemén keresztül néztem volna a világot. A színek intenzívebbek lettek, a hangok hangosabbak, az illatok pedig erősebbek. Testemet elöntötte a hideg, mintha jéggé fagyott volna a vérem is. Egy pillanatra talán a szívem is megállt, de aztán hirtelen felültem a kanapén. Köhögtem megállás nélkül, vacogtam és égett a bőröm.

– Lina, jéghideg vagy! Gyere – ült le hozzám Marcus. Magához ölelt, testével próbált felmelegíteni.

– Mi volt ez? – kérdeztem vacogva. Fogaim összekoccantak és olyan erősen remegett a testem, hogy attól tartottam kitöröm az összeset.

– Erről akartam beszélni veled. Emlékszel, mit mondtak a pióca lelkekről? – nézett le rám, de én csak nemet tudtam inteni a fejemmel. Arra se emlékeztem, hogy előző nap mit csináltam. Az emlékeim, mintha eltűntek volna vagy legalábbis erősen elhomályosultak.

– A piócalelkek erővel furakodnak be a testbe, hogy aztán felfalják a lelket. A test gazdája akar lenni, ezért az eredeti személyt megőrjítik és elpusztítják. Felfalják és egyéb számos módon szabadulnak meg tőle. Előtte pedig, elveszik az erejét. Amint átvették az irányítást, megölik a testet, hogy tovább tudjanak állni és ezzel, visszakerülni a Ködfátyolba. Ezek a lelkek olyan erősek, hogy magukban tudják tartani az eredeti lélekből kinyert mágiát és energiát. Így nem veszítik el, mikor visszakerülnek a fátyolba. – közölte Marcus komoran miközben a hátamat dörzsölgette. Még ruhán keresztül is éreztem mennyire forró a keze, ami szinte égetett egy ideig.

– De úgy tudom, hogy piócalélekkel, már vagy 300 éve nem találkozott a klán! Legalábbis hivatalosan úgy... – fejtegettem volna a gondolataimat tovább, de újabb görcsbe állt a testem. Pár másodpercig nem tudtam magamról, majd mintha mi sem történt volna, újra egyenesen ültem és dideregtem. Marcus próbált megtartani, hogy ne csússzak le a kanapéról. Aggódó öleléssel karolt át és csitított. Nem mintha sírtam volna, bár belül könnyeztem és nagyon sokat szitkozódtam.

– Nagyon kevés esély van rá, hogy egy pióca lépjen ki a fátyolból, de sajnos megtörténhet – rántotta meg a vállát. Felállt mellőlem. Megrázta magát, mintha a vizet próbálná lerázni testéről. Láttam ahogy a fehér tetoválásai a hívásra, szépen lassan a bőrén kúsznak és halványan felfénylenek, mikor megtalálták a helyüket.

– És most, mi lesz? – kérdeztem. Lenéztem a kézfejemre és akkor láttam meg, hogy Marcus fehér indáiból, rajtam is pihent pár szár és tüske tetoválás.

– Nem viszlek vissza a klánhoz, de muszáj lépnünk! Az első az lesz, hogy megtanítom neked, miként tudod elzárni a lelked. Nincs vesztenivaló időnk! Fürödj meg és pihenj pár órát, én most ideiglenesen elzártam magunkat, mint láthatod – mutatott a kezemre. – Amíg viszont egymás mellett vagyunk, él az összekötés. Addig nem árthat neked semmi és senki.

Elvonult a fürdőbe. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, de nem jött vissza. Néztem a kezemen lévő, halvány fehér tetoválást. Marcus miért áll ki mellettem? Ha annyira számít neki a klán, akkor miért nem visz vissza? Nem tudtam nem rosszra gondolni. Egyszerűen nem értettem a motivációját, hogy mégis mit akart tőlem. Fájt a fejem, tompán lüktetett. Felemeltem a kezem és a halántékomat kezdtem masszírozni, amikor megéreztem Marcus illatát és érintését a karomon.

– Gyere! Engedtem fürdővizet, teljesen átfagytál – húzott fel ültemből és bekísért a fehér csempével kirakott fürdőszobába.

Még mindig utáltam a helységet. Szűkös volt és túl világos az ízlésemnek. A kád mellett állt közvetlen a vécé, aminek tetejét lehajtotta, majd elhelyezkedett rajta és nekidőlt a tartálynak. Mellette a kézmosó állt egy kis szekrény tetején. Minden ronda csont-fehér színben. Semmit se változtattam a helységeken. Nem festettem, vakoltam vagy alakítottam. Feleslegesnek tartottam.

– Nem vagyok ugyan szégyenlős, de most komolyan itt akarsz ülni míg fürdök? – kérdeztem szúrós tekintettel. Magam sem értettem, hogy miért voltam vele olyan kimért, mikor segíteni próbált.

– Csak vetkőzz le és mássz a habok közé, majd elterelem a figyelmed – mondta kacéran és intett, hogy igyekezzek.

Felsóhajtottam. A szememet forgattam, de tettem, amit mondott. Úgyis látott már meztelenül. Levettem magamról a még mindig vizes ruhát, majd a lába elé dobtam. Lassan elmerültem a meleg vízbe, a fehér habok közé. Sokáig csak ültem szótlanul. Marcus hátradőlt, még a szemét is lehunyta. Figyeltem, ahogy süllyed és emelkedik a mellkasa. Halkan szuszogott, de tudtam, hogy nem alszik.

– Marcus... – kezdtem, de rengeteg kérdésem volt. Hirtelen nem tudtam melyiket tegyem fel neki, így csendben maradtam inkább és a habot bökdöstem.

– Tudod, mikor elragadtak az árnyak, megtudtam pár dolgot, ami érdekelhet téged is – suttogta.

– Mire gondolsz?

– Alaric Dawn. Így hívták édesapádat és Tanácstag volt – dörmögte.

Hangszíne hol dühösnek, hol hidegnek tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik és miért. Ízlelgettem a szavait. Hiába mondta már egyszer a nevét, csak akkor tudatosult bennem igazán. Apámnak nagyon kellemes neve volt. Gondolatban sejtettem, hogy egy nagyon kedves férfi lehetett.

– Láttam őt – tűnődtem el közben azon, hogy miként mondjam el a történteket.

– Nem Lina, az nem apád volt. A piócalélek illúziója csapott be. Láttam a házat, a börtönt, ahova bezárta az elmédet. Minden, ami ott történt – mutatott a fejére –, itt is itt van. Látom, előttem van és sajnálom. Nem tudtam hamarabb jönni. Elzárta előlem az energiádat. Csak néha tudtam rád hangolódni, de végül megtaláltalak. Nem is értem, hogy kerültél abba a sikátorba. Két nap telt el, mire rád találtam. Köréd húzott egy mezőt, ami miatt nem tudtalak megközelíteni és nem is láthattalak. Gondolom azért nem figyelt fel rád, egy arra járó ember sem – gondolkodott el, bár a felét szerintem magának akarta mondani, még is hangossá tette a szavait.

– Azt mondta, hogy ne bízzak meg benned – teregettem ki a lapokat. Nem tudtam, hogy mit tegyek, így arra jutottam, jöjjön, aminek jönnie kell.

– Sose bíztál – nevetett fel, majd belenyúlt a vízbe, hogy lefröcsköljön.

– Elég nagy ez a kád – mondtam, szinte magam elé suttogva. – Mi lenne, ha beülnél mellém? – kérdeztem egy rövid pillanatra felé nézve. Nem tudtam, hogy honnan jött az ihlet. Egyszerűen úgy éreztem, magam mellett akarom tudni, ha csak egy kis ideig is. Úgy és akkor ahogy megtehetem. Nem bízhattam benne, de élvezhettem a közelségét, még, ha butaságot is tettem ezzel.

– Nem kell kétszer mondanod – ugrott fel és már dobálta is le magáról a nedves rongyokat.

Szerettem volna végignézni ahogy mozgatja csípőjét egy zenére, hogy végigsimít a testén. Figyelni ahogy felizzik irántam a vágya, de csalódnom kellett egy kicsit. Lekapkodta a ruhákat és bemászott mögém. Teste a meleg vízben is forró volt. Lábát két oldalra kinyújtotta, hogy középen én kényelmesen elférhessek, majd magához húzott.

– Marcus, mesélnél nekem a gyerekkorodról, az apádról? – kérdeztem félénken. Tudtam, hogy nem szívesen beszél a múltjáról, de reméltem más lesz a helyzet kivételesen.

– A múltam ezen részét, szívesen elfelejteném. – Leengedte mellettem a kezét és a víz alatt, simogatni kezdte a karomat. – Apám nem volt olyan szülő, akire azt mondhatnám, hogy nagyszerű és boldog élettel ajándékozott meg. Warren Crow egy szadista, gyilkos volt. Aki kedvtelésből vágott le fejeket és csonkított meg embereket. Velem pedig nem bánt kesztyűs kézzel – remegett meg a teste.

Nyugtatásként, próbáltam kedvesen megsimítani a lábát vagy a karját, amivel időközben átölelt. Nem nagyon mertem mozdulni vagy megszólalni. Annyi éven keresztül próbálkoztam, hogy megtudjak róla néhány dolgot. Nem akartam elrontani a lehetőségemet.

– Mit tett?

– Nem emlékszem mindenre. Ő jött rá hogyan lehet megtanulni a természet erejét a szolgálatunkba állítani és elkezdett engem is tanítani. Akkor még nagyon gyerek voltam. Ha pedig nem sikerült az amit megparancsolt, napokra egy ketrecbe dugott. Imádtam a természetet. A lételemem volt körbevenni magam növényekkel. Apám büntetése pedig, hogy haldokló virágokat dobott be mellém, amiken akkor még nem tudtam segíteni az erőmmel – hajtotta le a fejét és a hajamba fúrta az arcát. Éreztem testének vibrálását. Sejtettem, hogy az emlékek okozta érzelmeket próbálja elnyomni.

– Sajnálom. Szeretnéd, hogy felvidítsalak? – kérdeztem hirtelen félig hátrafordulva. Így is csak nyakának ívét és szürke hajának leomló tincseit láttam.

– Miként gondoltad? – hajolt közelebb és nézett rám zöld szemeivel. Hátamnál éreztem megmozdulni vágyát, tettre készen állt. Egy rövid pillanatra bele is pirultam, hogy ilyen hatással lehetek rá.

Megfordultam, hogy szemmagasságban legyünk. Beletúrtam a hajába, belekapaszkodtam és hátrafeszítettem a fejét. Nyaka megfeszült, én pedig csókokkal hintettem, néha finoman bele is haraptam. Úgy ízleltem a bőrét, mintha életemben először kóstoltam volna a világ legfinomabb édességét. Minden egyes sebhelyet, vágást megnyaltam és puszit is adtam rá. Tagadhatatlanul vágytam rá. Minden porcikám sikított és könyörgött az érintéséért. Ráhajoltam ajkára. Követeltem a csókját. Haraptam a száját, nyelvemmel játékosan követtem az ő nyelvének mozgását. Keze a derekamra vándorolt és minden alkalommal, mikor erőszakosabban csókoltam, megremegett.

Elhúzódtam tőle, kihúztam a kád lefolyójából a dugót. Kezemmel mellkasát cirógattam, belemartam, masszíroztam. Az oldalát simogattam, miközben próbáltam végigcsókolni fehér indáinak vonalát. Végigfutott a szegycsontján, majd kacskaringós vonalban, egészen a köldökéig haladt le. Halk morgása és nyögése felcsigázott. Többet akartam belőle. Egyik keze a kád szélén pihent, amivel belesimított a levegőbe. Az egész fürdőt ellepte egy bársonyos, mézes illat. Végül a padlózaton vérvörös, mohához hasonlító növény terült szét. Felfutott a falakon és a kád oldalán is. Egészen a plafonig, ahonnan fekete indák lógtak le belőle. Tüskéin erős, piros virágok nyíltak és szórtak ránk, valami olajos lé permetét.

Néztem Marcus bőrét ahogy felfénylettek a tetoválásai és a kézfejemen lévők is vele együtt. Lehunyt szemmel, hátradőlve várta teste a kényeztetés folytatását. Megfordult a fejemben, hogy egy kicsit piszkálom őt, de végül elvetettem az ötletet. Túlságosan szép látványt nyújtott, hogy lógva hagyjam a végén. Hátrébb csúsztam, hogy kényelmesen előretudjak dőlni, majd Marcus ölébe hajoltam és megízleltem a kemény merevedését. Finoman és lágyan érintettem, de miután úgy éreztem, eléggé kényelmes a terep, amennyire csak tudtam ráhajoltam. Nyelvemmel játszottam az oldalán, fel-le mozgott a fejem, miközben kézzel is besegítettem. Óvatosan ráharaptam, amitől hangosabban nyögött fel. Beletúrt a hajamba, másik kézzel pedig a tarkómat fogta meg. Néha rásegített a ritmusra, hogy úgy és olyan ütemben csináljam, ahogy ő azt igazán szereti. Nem zavart a cselekedete, még élveztem is.

* * *

Alina szája puha volt, nyelve gyors és játékos. Mikor bele-beleharapott és végighúzta a fogát rajta, hangos nyögésekkel és morgással hozta tudtára, hogy nagyon jól csinálja azt, amit csinál. Marcus nehezen fogta magát vissza, hogy ne húzza egészen rá a lányt magára. Figyelt és ügyelt arra, hogy még kényelmes módon mozoghasson. Sokszor jött el az alkalom, hogy majdnem elélvezett, de Alina tökéletes pillanatban hagyta abba. Adott neki némi időt, hogy megnyugodjon, ami csak jobban ingerelte. Mintha tudta volna mi mindenre vágyik vele kapcsolatban.

Miután többször is meg kellett állnia a lánynak, Marcus úgy döntött, hogy ő következik. Megállította, majd felhúzta fejét és megcsókolta a homlokát, az orrát. Arcának mindkét oldalát, végül hogy ne maradjon adósa, ráharapott Alina szájára. Egy kissé erősebben is, mint szeretett volna, de csak egy halk nyögés hagyta el az ajkait. Kimászott a kádból, Alinát pedig húzta magával. Egészen a nappaliig, ahol leültette a kanapéra. Megfogta mindkét lábát, a vállára tette és elmerült, hogy ő is kényeztethesse Alinát. A lány belekapaszkodott a hajába, és hangos nyögések közepette élvezte ahogy Marcus a nyelvével, majd az ujjaival játszik a csiklóján.

Alina türelmetlen volt. Hajánál fogva húzta fel Marcust egy idő után és döntötte a kanapéra. Óvatoskodás helyett, hirtelen ült bele az ölébe. Egy pillanatra felszisszentek mindketten, majd a lány gyors csípőmozgása elterelte mindenről a figyelmüket. Belemarkolt a csípőjébe, megemelte magát és keményen hagyta, hogy a lány az öléhez csattanjon.

Nem kellett sok idő és érezte ahogy Alina ráfeszül és forróság veszi körbe őt. Belenézett a szemébe és amint megtalálta Alina körme a bőrét, elélvezett. Erős remegés rázta meg mindkettejük testét, majd a lány ráborult a vállára. Hangos zihálását addig hallgatta, míg mindketten le nem nyugodtak. Ölelte, cirógatta a hátát és élvezte, hogy az övé lehet. Végül komor és sötét érzések kerítették hatalmába. Rájött, hogy minden, amit tesz, azt talán mégis megbánhatja.

* * *

°∘●○〇◯〇○●∘°

Napok teltek el. Marcus társasága, lassan kezdett idegesíteni. Már túl sokat ültünk a nappali padlóján csendben, meditálva.

A bútorokat eltoltuk. A kanapé hanyagul - tetején összegyűrve az ágynemű - az egyik sarokba került. A konyhában italos üvegek és poharak voltak az asztalon. Talán három napon keresztül is lehetett, hogy mozdulatlanul, egy cserép virág felett kellett ülnöm. Semmire se jutottam azon kívül, hogy végül azt a szegény növényt megfogtam, kinyitottam a nappaliból nyíló erkélyajtót és kidobtam az utcára, az arra járók örömére. Kezemen a tetoválás néha felfénylett, de olyankor csak Marcus dühét éreztem.

– Még te vagy mérges? Mióta ücsörgök már és semmi se történik! – csaptam be az ajtót és visszaültem a földre.

– Lina a francba is, neked kéne tudnod a legjobban, hogy milyen veszélyes a piócalélek. Ráadásul, kizártuk az elmédből. Szerinted, ha véletlenül sikerül kapcsolatba lépnie a lelkeddel, mi lesz az első dolga? Értsd már meg, hogy meg kell védened magad! – csattant fel, majd lekapott az asztalról egy üveget, amiben már egyszerű vodka volt és meghúzta a tartalmát. A binnsa virágából készült alkoholt, elfogyasztottam a napokban. Hallucinációktól szenvedtem, görcsben izzadva fetrengtem a padlón hosszú ideig. Marcus pedig csak nézte és várta, hogy saját magam vészeljem át.

– Honnan a picsából tudjam, hogy milyen egy piócalélek, ha nem mesélsz róluk semmit? Persze tudom: blabla elveszik az energiánkat, blabla felfalnak. Legalább egy-két történetet vagy tapasztalatodat elmesélhetnéd. Abból talán hamarabb tanulok, mint ebből az órákon keresztül tartó csöndből! – felpattantam, az erkély ajtajához léptem újra és kisétáltam a hideg kőre. Hátam mögött pedig becsaptam az ajtót, még a keret is felnyögött fájdalmában.

Jobb oldalon egy székre, hanyagul egy kabát volt terítve. Átkutattam a zsebeit, találtam néhány zsebkendőt, egy kevés aprót és a belsőzsebéből került elő az, amire szükségem volt. Hiába mondta anyám régen, hogy veszélyes és Marcus se igazán szerette, de a binnsa szárított virágát, dohányba keverve, igazán felüdülés volt elszívni. Eltompított, lenyugtatott és elcsendesítette az elmémet, ahol csak a méreg és harag keveredett némi kétségbeeséssel.

Pár nappal ezelőtt, mikor Marcusszal együtt voltunk jöttem rá, hogy többet érzek iránta, mint gondoltam és haragudtam magamra. Annyi éven keresztül utasítottam vissza! Szánalmasnak éreztem magam és kellemetlenül, hogy ő volt a dühöm célpontja és mindezt csak azért, mert magamnak se akartam bevallani az igazat. Még mindig ott hangzott - a nem - apám hangja a fejemben, hogy ne bízzak benne. De hogy ne tegyem? Éreztem, tapasztaltam, hogy segíteni akar. Mindent megtett a biztonságérzetemért. Hát nem ilyen a szerelem?

Mióta összekapcsolódtunk, folyton erotikus vagy rémálmaim vannak. Utóbbi jóval többször, mint kellett volna. Ingerlékeny, türelmetlen, ő is és én is. Ami csak még jobban megnehezítette a közös nevezőre jutást. Éjszakánként, akár több alkalommal is izzadva és rettegve keltem fel. Tudtam jól, hogy azok, amiket látok, Marcus emlékeinek darabkái vagy talán az ő rémálmai.

Nyílt az ajtó. Nem akartam vele foglalkozni. Ideges voltam. A hátamra terített egy pokrócot. Nem szólt semmit, csak kivette kezemből a cigit, majd ő is beleslukkolt párat.

– Ha már nem tudok hatni rád, hogy ne szívd ezt a szart, akkor hagyj nekem is – nyomta vissza a számba. A bent tartott füstöt pedig az arcomba fújta.

– Figyelj, gondolkodtam – kezdtem halkan, miközben kézzel próbáltam a füstöt elhessegetni –, nem lehetne valahogy kiűzni vagy kitépni, vagy tudom is én, ezt a lelket? Mármint volt valaha ilyen próbálkozás? Mert nem hiszem, hogy mindenki teljesen elfogadta volna a halált – ingattam a fejem, majd Marcus fásliját vizslattam a szemén.

– Nem tudom Lina. Sose hallottam ilyenről. Nem hiszem, hogy mertek kísérletezni a saját lelkükkel az emberek. Apám is csak annyit mondott mindig, hogy a piócát csak úgy, nem lehet elpusztítani. De ha már a Kötődés pillanatában, mikor még gyenge elzárják, akkor lehet ellene esély. Erre pedig sose volt még példa. Hamarabb halt meg az illető, minthogy megpróbálhattuk volna ezt a kísérletet. Nálad ez már bizonytalan is lenne. Pár óra, talán egy-két nap és visszanyeri a pióca az erejét. Téged, két nap után találtalak meg. Félek azon kívül, hogy saját magadban építesz egy falat ellene, nem tehetünk mást – sóhajtott gondterhelten. Közelebb húzódott és átkarolta a vállam.

– Mikor kell jelentést adnod? – Folyton eszembe jutott, hogy Marcus a Tanács parancsára van mellettem. Engem keres címszóval és valahol mélyen féltem, hogy egyszer mégis úgy dönt, visszavisz a klánokhoz.

– Holnap megyek vissza. Yzarro üzent, már várják a jelentésem. Addig ki kéne találnunk valamit – kivette a csikket a kezemből. Széttekerte az alját, majd a cigi végén lévő papírdarabból, kivette a sárga anyagot és a szájába rakta.

– Fúj, na látod így biztos megütné a fejem, ha a gyantát szopogatnám – nevettem és fintorogtam egyszerre.

– Pedig egyébként finom, megkóstolod? – lehajolt és a nyelve hegyével, kitűrte szájából a darabot.

Felvontam a szemöldököm, de egy vállrándítással letudtam a fejemben lévő visszakozást. A gyanta felét, a kinyújtott nyelvemhez érintette, amin éreztem a kemény, nyálkás, de érdekesen édes ízét. Foggal ráharaptam és letéptem a felkínált darabot, hogy átvegyem tőle. Egy rövid pillanatra összeért az ajkunk, amitől jóleső bizsergés futott végig a gerincem mentén.

– Oké, igazad volt. Tényleg finom, de nem sok így? – mutattam az eldobott csikkre a földön, majd a számhoz érintettem az ujjam.

– Szerintem egyszer vagy kétszer az életben nem fog ártani, maximum alszol tőle egy jót – rántotta fel a vállát, majd besétált a lakásba és otthagyott a hideg levegőn.

* * *

Alinán még üvegen és takarón keresztül is látta, hogy didereg. Csak dacból nem lépett a lakásba ő is és nem is bánta. Jobbnak érezte, ha gondolkodik és eldönti, hogy mennyire akar megszabadulni a piócalélektől a testében.

A bejárati ajtóhoz ment. A fogason ott lógott a bőrkabátja. Zsebéből pedig előhalászta telefonját, hogy megnézze az értesítéseit. Érkezett egy üzenete, amin megakadt a szeme:

Mit szarakodsz már ennyit?

A szám ismeretlen volt számára, de tudta, ki kérdezi. Sóhajtva ejtette vissza zsebébe a telefont. Alina még mindig nem volt hajlandó a lakásba visszatérni, így Marcus úgy döntött, újra kimegy hozzá.

– Figyelj Lina, el kell mennem egy kicsit, nem leszek messze. Ha a tetoválás eltűnik a kezedről, akkor tudod, hogy már nem vagyok a közeledben. Ahhoz mondjuk elég nagy távolság kell, szóval nem lesz baj – mondta, ahogy kidugta fejét az ajtón.

Megcsapta a füst szaga. Csak sóhajtani tudott újfent, hogy a lány egy újabb cigarettára gyújtott. Válaszolni se akart neki, felhúzta vállát és egy jóval elköszönt, majd intett. Behúzta az ajtót. A bejáratnál magára kapta a kabátot és kilépett a lakásból. Alina az első szinten lakott, így csak pár lépcsőfokot kellett lépnie, hogy aztán a hideg és fagyos utcára érjen.

Sietett. Szinte futott a következő utcáig. Nem figyelte a környezetét, úgyis mindig érzékelt szinte mindent. Célirányosan tartott egy bemélyedéshez az egyik falnál. Megállt, fülelt, de nem hallott semmit. Előtte sötétség volt, de nem rettent meg, ismerte a helyet. Lesétált a lépőcsőn. Benyitott egy füsttől és alkoholtól nehéz levegőjű, kocsmaszerű helyre. A helység, az asztalok és a székek is üresen köszöntek neki. Úgy tűnt, senki se tartózkodik bent. Az ajtón lógó, ZÁRVA felirat, távol tartotta az érdeklődőket. A pult mögött egy folyosó indult meg hátra. Látta, hogy ég a villany, így egy gyors mozdulattal átugrott rajta és hátrament.

– Már az utca elején éreztem az ideges energiádat, mi történt? – kérdezte egy mély hang pár ajtóval messzebbről. – Itt vagyok hátul! – tette hozzá, nem mintha nem tudta volna Marcus, hogy merre találja.

Belépett a hátsó szobába, ahol fotelek sorakoztak a fal mentén. Középen egy asztalon, gyertyák égtek. Az ajtóval szembeni falnál pedig egy hosszú, rusztikus stílusú bárpult helyezkedett el. Elég sötét volt, Marcus letekerte szeméről a fáslit és ledobta magát az egyik fotelbe, ami közelebb volt húzva az italos pulthoz.

– Whisky, rum vagy mit innál? – emelkedett fel a férfi a pult alól. Mindkét kezében egy-egy üveg ital volt, amiket az asztalra helyezett. Két talpas, gömb alakú poharat vett elő és adta egyiket Marcus kezébe.

– A whisky jó lesz, mostanában kezd elegem lenni a rumból – mondta bosszúsan. Bakancsának sarkait összekoccantotta mérgében.

– És mi a helyzet? Haladtok már, vagy még mindig egy helyben toporogtok? Komolyan mondom, hogy a megélt életem alatt, nem találkoztam ilyen lánnyal. Ilyen emberrel, aki ennyire kibaszottul makacs – jelentette ki a férfi. Barna szemében pedig nevetés bujkált.

– Fárasztó. Nem hajlandó tanulni. Nem mondom, hogy problémát okozna, mert egyébként kitartó, de így sose fog megerősödni annyira, amennyire kellene – kocogtatta a már félig üres poharat Marcus a pult fa anyagához.

– Lemerem fogadni, hogy veled másban is igen kitartó. Én is szívesen megkaparintanám és... – az ezüsthajú hirtelen mozdult. Átnyúlt a bárpulton, megragadta a férfi ingét. Kirántotta az asztal mögül, miközben az anyag szakadásának hangja hallatszott. Földhöz vágta, de az csak vigyorgott. Marcus látta szemében az őrült csillogást.

– Lehet, hogy te leszel a következő Alina helyett. Van rá még pár száz évem, ha úgy van – fenyegette meg a férfit, aki csak vállat vont és megkopogtatta Marcus homlokát.

– Teljesen elveszted az eszed, ha róla van szó. Biztos vagy benne, hogy nem akarod inkább beavatni, ahelyett? – elhúzódott Marcustól, majd ellökte a kezét, felállt és visszasétált a pultba, mintha mi sem történt volna. Még a szakadt ing se érdekelte.

– Megtaníthatnám, de nem fogom. Szeszélyes, mint a víz. Kiszámíthatatlan, mint a szél és forró, mint a tűz. Mióta a pióca benne van megváltozott. Tudnám, ha suttogna neki – mutatott a kézfejére, ahol hiányos volt a tetoválása –, de csend van. Megmondom őszintén, hogy sokkal jobban zavar, mintha folyamatosan dörömbölne a falakon.

– Nem értem. Mitől ilyen különleges? Ott a Tanács. Mennyien vannak, talán negyvenen összesen? Képzeld el! Ők együtt szinte végtelenek. Velük legalább tízezer évig semmi gondod nem lenne – nevetett fel a férfi, haját kisöpörte a szeméből és a pultra támaszkodott.

– Talán te nem érzed, de az a mágia, ami benne van, nagyon más, mint amivel eddig valaha találkoztunk. Tudni akarom, hogy miért. A Tanács meg idővel úgyis fejet hajt a hagyományoknak. Sok mindenen kell változtatni, hogy a klánok újra felvirágozzanak. Tehát jó lenne, ha nem küldözgetnél üzeneteket! Mindent megtudsz majd akkor, ha itt az ideje. Addig meg húzd meg magad, és lehetőleg ne használj semmit! – szólt rá a férfire erélyesen Marcus. Fejjel lefele lerakta kezéből a poharat, majd felállt.

– Amúgy, tényleg ilyen jól használja azokat a csinos ajkait? – kérdezte még a férfi viccesre véve a figurát, de Marcus nem válaszolt. Kisétált a szobából, ki az ajtón, majd fel a lépcsőn és inkább elindult a háztömb körül járni egyet. Hagyta, hogy Alina még egyedül legyen egy keveset.

* * *

Mikor már úgy éreztem, hogy teljesen átfagytam, beléptem a szobába, magam mögött hagyva a nyugtató, hűvös levegőt. Káosz uralkodott a lakásban. Mintha egy hosszú és vad buli csapott volna le a semmiből. Gondoltam rá, hogy összepakolok és rendet rakok, de tompa voltam. Csoda volt, már az is hogy megtaláltam a vizes üvegemet. Eldőltem a kihúzható kanapéra, betakartam magam és szinte egyből elaludtam.

Álmot láttam.

Sűrű sötétség vett körbe, éreztem az avar vizes illatát. A mocsárból jövő, bűzös szagokat. Dideregtem az eső áztatta fűben. Fejemen pedig továbbra is kopogott az eső, de nem érdekelt. Felettem az ég fekete volt, egyetlen csillagot se lehetett látni a felhőktől. Felmordult a szél, villámok cikáztak és dörgés rázta meg a teret.

Mellettem egy férfi térdelt és várt, de nem tudtam mire. Vastag, vörös haját varkocsba kötötte és feltűzte néhány tüskés növénnyel. Arcán, meggyötört hosszú évek vonultak végig, megannyi seb formájában. Hosszú szakálla a mellkasát verte, amit összefonva hordott, végét pedig egy zsineggel kötötte meg. Kezei mocskosak voltak a sártól, ruhája bűzlött és vérfoltok takarták a világosbarna anyag nagy részét.

Egyetlen fényforrásunk, egy földből kiemelkedő hófehér virág volt, mely halványan fénylett fel a sötétben. Körülötte ismeretlen nyelven íródott szöveg állt egy papíron, ami már megázott és néhány része olvashatatlanná vált. A férfi aki addig térdelt, lassan az oldalát fogva felállt. Felnyögött és vér fröccsent a ruhája alól, mely végigfolyt a nadrágja szárán. Kezeivel hiába szorította a sebet, így is látni engedte azt a hatalmas szakadást a bőrén, melyből erősen vérzett.

Felnéztem rá. Kezemben egy vörös pengéjű, aranymarkolatú tőr pihent, aminek éléről csöpögött a friss vér. Sok helyen, pedig már rászáradt a vörös lé. Tisztán és remegés nélkül tartottam a fegyvert a kezemben. Az ismeretlen férfi köhögni kezdett, szája szélén csordogált és egy adag karmazsin nedvet a földre köpött. Összerogyott, de nem tudott többet lábra állni, bármennyire is próbálkozott.

– Megmondtam, hogy te vagy a következő – mondtam. Hangomból pedig, könyörtelen nyugalom áradt. – Nem kellett volna életben hagynod – álltam fel. Határozottság és hideg fájdalom tombolt bennem. A düh eltakarta az elmém egy részét, de nem engedelmeskedtem neki. Még nem.

Megfogtam a férfi haját, fejét hátrahúztam, hogy a vakító zöld szemeibe nézhessek. Pengémet a nyakához érintettem. Nem remegtem. Egyetlen ügyetlen mozdulatra se lettem volna képes. Megszilárdított a gyűlölet és a fejembe tóduló emlékképek sokasága.

– Megadom az utolsó szó jogát – mondtam nyersen, de a becsület ezt kívánta tőlem.

– Sajnálom – suttogta elgyötört arccal. Én pedig lassan és mélyen, végighúztam torkán a pengét.

Olyan sebet hagyott maga után, amit már nem lett volna képes meggyógyítani az erejével. Talán nem is akarta. Fulladozott. Vére kibuggyant a sebből és a kezemre fojt. Élveztem ahogy elvehetem az életét és végre úgy hittem, hogy a lelkem megnyugodhat egy időre.

°∘●○〇◯〇○●∘°