Kötődés - a lelkek titka 14. fejezet

Hirtelen keltem fel. Szédültem és egy pillanatra megcsapta orromat az eső illata. Ahogy nyúltam a vizes üvegemért, kezemen a vér, vörös színe ragyogott. Lehunytam a szemem pár másodpercre. Zakatolt a szívem és a fülemben dobolt. Minden izmom megfeszült. Féltem, remegtem. Éreztem azokat az érzelmeket az agyam hátsó zugában, amik az álomban bennem voltak. Mérhetetlen düh tombolt a testemben. Mélyeket kellett lélegeznem. Úgy éreztem, hogy a mágia kezd összetömörülni a tenyeremben. Nem akartam, hogy véletlenül kifakadjak, nem tudtam mi lenne a vége. Koncentráltam a légzésemre. Ki és be, ki és be. Jó pár perc kellett, hogy valamennyire megnyugodjak. Mikor újra kinyitottam a szemem, már nem tapadt vér a kezemhez és csak az alkohol bűzös szagát éreztem a lakásban.

Marcus nem volt még sehol és nem is bántam. Nem tudtam, hogy az összekötés miatt az ő álmát vagy egy emlékét láthattam-e. Vagy az én elmém játszott megint egy rémálommal. Csak pár órát alhattam, még egész világos volt ahogy kinéztem az ablakon. Éreztem, hogy a közelben van. Tetoválása pedig még mindig elfedte a kézfejem. Felálltam és hogy elnyomjam a gondolataimat, a telefonom után kutattam. A konyha asztalon találtam meg. Elindítottam egy kis zenét és elkezdtem pakolni. Kinyitottam az ablakokat, hogy bejöjjön a hideg, friss levegő.

A konyhaajtó mellett a pad alatt, faltőben egy viseltes sporttáska hevert. Marcus néhány cuccal érkezett. Motoszkált bennem a kérdés, miként jutott be a zárt ajtón, de csak legyintettem. Minden bizonnyal úgy ahogy én tettem volna. Bár meglepően egybe volt a bejárati ajtó, legalább nem vadállatként törte be. Kíváncsi lettem, hogy mit rejt a táska és mivel nyitva volt, gondoltam nem árthat, ha belekukkantok. Félrehúztam a szélét két oldalra és meglepett, amit láttam. Megannyi apró üvegcse hevert egy kis tartóban, különböző folyadékok és növények lehettek bennük. A rajtuk lévő cetlit nem tudtam elolvasni, mert számomra, ismeretlen nyelven íródott. Néhány elég réginek is tűnt. Elmaszatolódott vagy szakadt volt.

Egy-két ruhanemű takarta az alját, alattuk pedig nem volt semmi. Egy fekete, alkarommal egyhosszú fegyvertok hevert az oldalzsebben. Kivettem, elég nehéz súlya volt. Semmi különlegessel nem rendelkezett kívülről, de mikor kipattintottam a tőrt belőle, elállt a lélegzetem. Gyönyörű, növénymintás, levelekkel borított arany markolata volt. A penge vérvörösen csillant meg a fényben, közepén pedig egy vékony ezüstcsík húzódott, egészen a hegyéig. A pengébe, ugyanazon az ismeretlen nyelven volt belegravírozva egy rövid szöveg, amit álmomban láttam. A tőr markolatgombjába pedig egy monogram volt vésve. Egy kacifántos A betű és egy egyszerű, kézzel vésett F. Nem ismertem és nem tudtam, hogy kihez tartozhat a név. Marcus múltja még mindig titkokat őrzött, beleértve a családi hátterét is.

Visszaraktam a tőrt a tokba, majd a helyére, ahonnan elvettem. Próbáltam mindent pontosan úgy rendezni, ahogy volt. Megrémített a tudat, hogy Marcus kivégzett valakit, pedig tudtam, hogy a piócalelkek utáni hajtóvadászata legtöbb esetben mivel jár. Teljesen más volt tudatlanul tudni, mint saját szemmel látni és úgy tisztában lenni vele. Megígértem magamban, nem hozom fel az álmot és a táska tartalmát se. Gondoltam rá, hogy puhatolózom, de Marcus ismert már. Csak egy rosszul feltett kérdésből is rájött volna, hogy tudok valamit és akkor teljesen elbarikádozza magát előttem.

Miután elpakoltam, leültem a földre és megpróbáltam nélküle a gyakorlott meditációt. Magam elé húztam egy elültetett növényt, amiben még vizes volt a föld. Csak pár napja takartuk be a magot, amit Marcus szerzett. Azt mondta, különleges virág fog kihajtani belőle, de nem sikerült előcsalogatnom a növényt, ezredik próbálkozásra sem. Bár ideges voltam, így is amellett döntöttem, hogy le kellene foglalnom az elmém. Lehunytam a szemem. Magam előtt láttam a rózsaszín magot és a földet, ami alatt pihent. Éreztem elmémben a vastag falat, ami az emlékeimet és a tudatomat körbezárta, de csend fogadott. Nem zavarta fel a lelkemet semmi, így kissé nyugodtabban próbálkozhattam.

Kezemet előrenyújtottam, majd tenyeremet a cserépben lévő, nedves anyagba tettem. Éreztem a hideg talajt az ujjaim alatt, a föld megnyugtató dallamát hallottam a fejemben és a mag lüktető energiája borzolta a hajamat körülöttem. Ráhangolódtam a pulzálásra és láttam ahogy gitárhúrokként feszül ki közöttünk a mágia. Elmémben megérintettem a színes húrt, mely a maghoz kötött. Lágyan magam felé húztam, szólítottam. A növény energiája dobbant egyet, majd még egyet. Megmozdult kezem alatt a talaj. Emelkedett, visszasüllyedt. Mintha igazán lélegzett volna. Kinyitottam a szemem, de nem történt semmi. A mágia pedig szertefoszlott. Kézfejemen felfénylett a tetoválás, végül tompa kulcszörgés hangja ütötte meg a fülemet. Csalódottan felálltam és a kis cserepet a konyhába vittem. Kiraktam az ablakba és reménykedtem, hogy legalább a néha beszűrődő napfény, majd elindítja a növekedését.

Marcus belépett a lakásba és furcsa érzés kerített hatalmába. Lehunytam a szemem. Próbáltam az összekötés nyomán hasonlóan hangolódni rá, mint a növénnyel tettem. Mikor kinyitottam a szemem, fekete húrok feszültek közöttünk, amik hol megremegtek, hol pedig szinte pattanásig nyúltak, de el nem szakadtak.

– Mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian ahogy beljebb és közelebb lépett.

Láttam a póló alatt, hogy testén a tüskés liánok elindultak. Felkúsztak a nyakán, majd az arcán és egészen beterítették a fejét. Fekete bőre halványan izzott, mellkasára pedig élő, zöld indák tekeredtek, körbeölelték csípőtől a hátán keresztül, egészen a csuklójáig mindenhol.

– Lina, mi a szart csinálsz? – emelte meg a hangját, de csak erőtlen zajként hallottam.

Közelebb lépett, megfogta a vállam és éreztem, hogy megrázza a testem, de nem voltam teljesen tudatomnál. Nem volt rajta fásli. Szeme zöldjében, halványvörös virágokat láttam nyílni, amik egyre erőteljesebben vették át írisze fölött az uralmat, majd már teljesen ellepték és karmazsin színt vett fel a tekintete. Testét, egy sötét energiaburok kezdte elfedni előlem, de végig átláttam rajta. Megnyílt előttem elméjének vastag fala. Láttam ahogy emlékeit körbetekeri a borostyán. Megérintettem, selymes érzés maradt a kezemen, de nem értem be ennyivel. Többre vágytam és óvatosan megpróbáltam keresztülnyúlni a védelmi vonalán.

* * *

Marcus rángatta Alinát, erőteljesen próbálta magához téríteni, de mintha ott se lett volna. Szemei, eleinte hófehéren világítottak, majd lassan - mintha egy láthatatlan ecset megfestené -, egyik szeme vörös színű lett, míg másik írisze kéken ragyogott. Félmosolyra húzta a száját, megérintette Marcus arcát. Gyenge és halkan pattogó hang jött a testéből, mintha elektromosan fel lett volna töltve. Az érintése nyomán szikrák keletkeztek. Testét elkezdte víz befedni és Marcus kezén is egyre feljebb haladt a hideg, de égető folyadék.

Felakarta pofozni a lányt, hátha a fájdalomtól magához tér, de Alina elkapta a csuklóját, és olyan erővel szorította, hogy Marcus térdre kényszerült ahogy csavarta hátra a kézfejét.

– Alina! – próbált kiáltani a lány elméjébe, de mikor sikerült beférkőznie a fejébe, nem látott mást, csak sűrű, szürke ködöt és fekete árnyakat. Ahogy lenézett a csuklóját tartó vékony kézre, látta, hogy Alinán a tetoválás felszívódik, majd teljesen eltűnik.

* * *

Éreztem Marcust a fejemben, de mintha egy parazita lett volna, egy gennyes pattanás, amit el kell tüntetni. Úgy löktem ki magamból, hogy láttam az ő védelmében is kárt tettem és elszakadt néhány borostyán szár, majd elfeketedett. Akkor láttam meg azt, amit soha nem fogok tudni elfelejteni.

A sötétség leple alatt, egy egyenes, magas fa állt magányosan, amit körbevett valami massza és terjeszkedni látszott. Marcus előtte térdelt. Kezében, mintha tartott volna valamit, de azt nem láttam, hogy mit. Halkan beszélt. Csak egy mondatot sikerült elcsípnem:

– Őt ajánlom fel – mondta elfúló hangon. Teste megfeszült, látszott rajta az idegesség. Bőrét ezernyi seb csúfította el. Vágások, amikből vér folyt és terítette be alatta a földet. Mellette a talajon, több tíz ember körvonala, de mozdulatlanul feküdtek és erős bűzt árasztottak magukból.

– Alina, ne! – sikított az elmémbe egy hang, olyan kétségbeesetten, hogy egy pillanatra eltűnt a szemem elől a jelenet és bármennyire is próbáltam újra fókuszálni, nem jelent meg még egyszer.

Már nem zsongott a fejem. Marcus körül szertefoszlott az aura, a húrok eltűntek és már csak a földön térdeplő férfi volt velem szemben. Egy pillanat alatt csendesült el minden. Ellöktem magamtól, de megfogta a karomat, én pedig a maradék erőmet összegyűjtve téptem ki magam a szorításából. A bejárati ajtóhoz rohantam. Kirontottam rajta és futásnak eredtem. Le a lépcsőn, ki az utcára, ahol egy pillanatra megálltam. Nem tudtam merre is menjek. Nem értettem miért menekültem el. A szívem majd' kiugrott a helyéről. A fülem csengett és a mellkasom szorított ahogy kapkodtam a levegőt.

– Keresd Novát! – hallottam egy suttogást magam mögül, de mikor megfordultam, nem állt senki a hang irányában.

Egy pár pillanatig csak pislogtam és meredtem a semmibe, de végül nagyot sóhajtva ingattam meg a fejem. Futva indultam el és hagytam magam mögött több háztömböt. Löktem félre embereket és ugrottam, kerültem ki minden akadályt, ami elém került. Nem tudtam hova és merre futok, csak annyit akartam, hogy minél távolabb kerüljek Marcustól.

Futottam, de nem tudtam merre menjek. Zakatolt az agyam és alig sikerült figyelni a környezetemre. Mi hajtott? A félelem? A hazugság, amit eddig is tudtam? Vagy csak egy ürügy volt, hogy végre összeszedjem magam? Sok ember csak bámult rám az utcán. Az eső szakadt, én pedig éreztem, hogy tagjaim elnehezülnek. Szorított a mellkasom és szúrt a tüdőm. Már nem is voltam abban biztos, hogy menekülök. Marcus emléke volt, ahhoz kétségem se fért. Mit láttam? Áldozatot. De kit áldozott fel? Miért? Csak magát mentette talán? Vagy próbált másnak segíteni? Hiába próbáltam gondolkodni, mindig befurakodott a rossz érzés a bőröm alá. Megült rajtam és nem eresztett. Csak arra emlékeztem, hogy félek. Hogy rettegés fogott el, mikor megláttam azt a sötétbe burkolózott fát és meghallottam Marcus hangját. Mintha nehezére esett volna kimondani a szavakat. Mégis üresség bujkált mögötte. Nem tudom, mi volt az ajánlata. Talán nem is akartam tudni.

Meg kellett állnom. Fázni kezdtem. A testem izzadságban és hideg esővízben fürdött. Végigfolyt rajtam és csak rontott a helyzeten. Kíváncsian néztem körbe. Hátam közepén folyamatosan lüktetett az az érzés, hogy követ valaki. Tarkómon égnek állt a szőr, bizsergett a bőröm.

– Keresd Novát! – hasított bele a tudatomba, aminek egyszerre volt női és férfi hangja is. Nem bírtam hova tenni. Nem tudtam kitől származhat. Nova. Egyetlen embert se ismertem ilyen néven és még csak egy apró emlékfoszlányom se volt, ahol bárkit is így neveztek volna.

Befordultam egy kisebb utcába, ahol kétoldalt a házak aljában, mindenféle boltok és üzletek váltak láthatóvá. Megannyi pékség és ruhaüzlet. De akadt néhány jelmezkölcsönző, kávézó, étterem és pub is. Két kisebb és láthatólag kevésbé előkelő bolt között, egy szűkös sikátorba húzódtam. Elsétáltam pár kuka mellett és egy konténer mögött estem a földre. Fenekem csattant a vízben. Arcomat a kezembe temettem, de nem sírtam. Nem akartam és talán már nem is tudtam. Lábaimat felhúztam, hogy térdemre hajthassam a fejem.

Sokáig ültem és meredtem a szemhéjam sötétjébe. Hiába táncoltak a színes körök előttem, nem nyugtatott meg. Üresnek éreztem magam és menthetetlenül hülyének. Magam se tudom mióta ültem ott, mikor egy forró kéz érintette meg a fülcimpámat. Felkaptam a fejem, előttem pedig egy feketébe és csukja alá bújt ember állt. Nem láttam az arcát. A fényviszonyok az este közeledtével nem voltak olyan jók már. Lehunytam a szemem és mikor kinyitottam már halvány fény világította meg a kezet, ami még mindig a fejem oldalán pihent. Hiába láttam immár jól a szürkületben, így se tudtam kivenni az előttem álló ismeretlent.

– Gyere – suttogta halkan. Hangja érdes volt, és mély baritonja végigbizsergette a hallójáratomat. Ismerősnek tűnt, de a fémes csikorgás a beszédének háttérzajaként, nem engedte, hogy eszembe jusson honnan dereng.

Megfogta a karom, felhúzott a földről és magához vont. A fekete kabátot, ami takarta a testét széttárta, hogy az anyag alá tudjak bújni és lassú léptekkel elindultunk. Nem értettem önmagamat se, de valahogy egyből megbíztam benne. Nem volt bennem kétség vagy félsz. Az eső talán elmosta és már csak egy apró ölelésre vágytam. Gyerekesnek tűnhetett a gondolat, még is, erős magány borult rám. Talán bárkihez hozzábújtam volna. Hiába pillantottam fel rá, nem láttam az arcából semmit. Biztos voltam benne, hogy nem is akarja, hogy lássam. Teste forró volt, szinte égette a vállamat, ahogy mellkasának dőltem néha. Lassan haladtunk. Próbálta az anyagot minél jobban rám teríteni, mert úgy tűnt, levenni nem akarta. Hosszú ideig gyalogoltunk, mikor megálltunk egy busz megállójánál.

– Hova megyünk? – kérdeztem dideregve. Hiába bújtam be a kabátja alá, az nem melegített eléggé. Nem mondott semmit, még egy pisszenés se hagyta el a száját.

Jó ideig várakoztunk. A hideg egyre jobban kúszott fel rajtam és telepedett meg a bőrömön. Legszívesebben a férfi karjaiba ugrottam volna, hogy minél közelebb tudjon magához ölelni, de még volt bennem félsz, így nem tettem. El nem húzódtam, de igyekeztem visszafogni a remegésem. Mikor a jármű megérkezett, felszálltunk. Lökött rajtam egyet, hogy menjek előre. Azt hittem orra fogok esni. Gyilkos pillantással néztem rá, de igaza volt. Már a nemlétező is belém fagyott. Egy kis bosszankodás után, elindultam hátrafelé. A busz hátuljában elfoglaltam két személynek a helyet. Leültem belülre, megvártam míg a kísérőm is megérkezett és kérdőre vontam:

– Szóval, most már elárulod vagy tépjem ki a kezedből a jegyeket? – böktem a két papírfecni felé idegesen. Megszólalni ugyan nem akart továbbra se, de az egyik jegyet a kezembe adta, én pedig elolvastam hova szól.

– Miért, miért pont Notram? – álltam fel hirtelen. Kiszerettem volna ugrani a székeken keresztül, hogy leszálljak, de az idegen nem engedte. Tenyerét a vállamra tette és visszanyomott az ülésbe, olyan erővel, hogy halkan nyekkentem.

– Novához megyünk – mondta végül halkan a csuklyásom. – De most már maradj ülve és pihenj, ott majd mindent elmondok – taszított az üvegnek, majd kezét a karomra kulcsolta és erősen tartott, hogy ne tudjak felpattanni újra.

– Jó – leheltem az ablaküvegre bosszúsan. Apró vonalakat húzva rajzoltam, egy pár semmire se hasonlító figurát. Mérges voltam, de közben izgatott is, hogy hova mehetünk. Miért bíztam benne? Továbbra se sikerült ésszerű magyarázatot találnom. Egyszerűen csak reménykedni akartam abban, hogy jobb lesz nekem ott, ahova visz.

A busz megindult, a fűtés hangos kattanással bekapcsolt, én pedig hátradőltem a székben. Sok minden járt az agyamban. Csuklyásom elengedett annyira, hogy mozogni tudjak valamennyit, de ég mindig erősen tartott. Nem akartam már menekülni. Nem tűnt az ellenségemnek, különben már rég halott lettem volna. Irányíthatatlan erővel semmi esélyem se volt, senki ellen. Ha megakart volna ölni, már a sikátorban megtehette volna. Lehunytam a szemem, hallgattam a fűtés zúgását, az emberek halk és monoton beszélgetését. Valahonnan zeneszó szállt felém, én pedig egyre nehezebbnek éreztem a szemhéjam, majd lassan, elnyomott az álom.

* * *

Marcus a házban járkált tehetetlenül. Nem tudott szabadulni a döbbenettől, amivel Alina taszította ki az elméjéből és el magától. Hatalmas erőket érzett munkálkodni a háttérben, amire egyre kíváncsibb lett. Fájt a karja és úgy érezte, mintha az összes ujja eltört volna a bal kezén. Már elvesztett mindent, így egyetlen út maradt hátra. Összeszedte a cuccait, amit a lányhoz vitt, felvette bőrkabátját és elhagyta a lakást.

– Sajnálom Alina, nem tehetek mást – suttogta keserűen, miközben bezárta maga mögött az ajtót és elindult, hogy a lány nyomába eredjen. Nem tudta merre keresse, de volt néhány sejtése, így felkeresett mindenkit, aki valamennyire is közel állt hozzá. Az első megállója Tom volt a gyógyító, aki már napok óta nem jelentkezett a klánnál.

Már sötét volt és leszállt az éjszaka. Egy lélek se tartózkodott kint a hidegben. Marcus odalépett az első autóhoz, amit észrevett, majd ismereteit bevetve lovasította meg a járművet, hogy ne keljen gyalog tovább haladnia. Tom a város szélén lakott egy kis kertes házban, minél hamarabb ott akart lenni.

Fél óra kocsikázás után, megérkezett a kis téglaházhoz, ami fehéren világított a lámpafényben. A lakásban égett néhány villany, így tudta, hogy Tomas otthon van. Leállt a kocsival a háztól pár saroknyira. Kipattant, táskáját a hátára dobta és elindult, hogy meginvitáltassa magát a férfi lakásába.

* * *

°∘●○〇◯〇○●∘°

– Alina, ébredj – hallottam egy tompa hangot, de csak még inkább befészkeltem magam a székbe, hogy visszaaludhassak. – Lina – lehelte a fülembe olyan hanggal, hogy végigborzongott a gerincem mentén a bőröm és egyből kipattant a szemem. Először azt se tudtam, hol vagyok, de aztán eszembe jutottak a buszra szállás pillanatai.

– Meddig aludtam? – kérdeztem, miután kikászálódtam az ülésből. Eléggé nyomorultul éreztem magam. Kellett pár pillanat, hogy felfogja az agyam a környezetemet. Kinyújtottam a kezeim és a lábaim, majd megindultam a még mindig feketébe bugyolált idegen után.

– Úgy tizenhat órát – mondta. Hangjában felfedeztem némi nevető hangsúlyt is.

A buszról leszállva, újra a karja alá húzott. Már nem fáztam ugyan, de úgy tűnt biztosra akar menni. Nem ellenkeztem. Az orromba tolakodó finom illat, ami a ruhájából érkezett, szinte elbódított. Elgondolkodtam rajta, hogy valamilyen módon megfürdött-e esetleg, de elhessegettem a felesleges gondolataimat.

– Hogy mennyit? Basszus! Jó, oké... – vettem nagy és mély levegőket, hogy megnyugodjak. Tizenhat óra. Nagyon mélyen alhattam, ha semmire se keltem fel. – És most, merre?

– Meglátogatjuk Novát, hisz azért utaztunk ennyit.

– Jól van kedves vándor, vezess! – szólítottam fel. Izgatott voltam, de tartottam is az egésztől. Rossz érzések szorították a mellkasom és szívem a torkomban dobogott.

Elindult, én pedig kibontakoztam a karjából. Nem szólt egy szót se. Úgy lehetett vele, hogy követni fogom amúgy is. Még csak hátra se fordult. Egy kicsit lemaradtam, de épp csak két lépést, hogy megpróbáljam valahogy szemügyre venni a vándoromat. Magas volt, a kabáttól nem látszódott, hogy milyen kiállása van, de léptei igen kemények és magabiztosak voltak. Lábán egy fekete surranó volt, ezen kívül csak néha kivillanó oldaltáskáját láthattam és ugyancsak sötét színbe bújtatott lábain a nadrágot.

Jó pár órával azelőtt, hogy Notram városában sétáltunk volna, lehetőségem nyílt arra, hogy meglássam az összekötést, én és Marcus között. Így lehunytam a szemem egy pillanatra és az ismeretlen férfi felé tekintettem, miután kinyitottam. Próbáltam felfedezni körülötte az aurát vagy bármit, ami árulkodhatna magáról, de csak egy néha beúszó barna foltot figyelhettem meg, majd lüktetni kezdett a fejem és kénytelen voltam abbahagyni a koncentrációt. Megráztam magam és a halántékomat masszíroztam.

– Na mi van? Nem megy a látás? – kérdezte a vándor, mire közelebb szaladtam hozzá, hogy felvegyem vele a lépést.

– Honnan? – kérdeztem meglepetten.

– A mágiád. Csak úgy szórod szanaszét, figyelmetlenül csinálod – rántotta meg a vállát, majd megfogta a karom és behúzott egy kis piacszerű helyre.

Maga előtt tolt. Befordultunk egyik, majd másik bódé mellett és végül egy utcára értünk, ahol két oldalt falak zárták le az utat. Tele voltak graffitivel és különböző érdekesebbnél érdekesebb rajzokkal, szövegekkel. Az egyik ilyen rajznál egy halványan világító lámpa égett. Körülötte a falon pedig, különböző növények, hegyek a háttérben, és emberek sziluettjei látszódtak, ahogy táncolnak a virágok levelein. Megálltam és percekig csak bámultam volna az aprólékosan kidolgozott festést, de nem tehettem meg, mert a kísérőm a hátamra tette a kezét, majd a lámpa felé tolt. Egy kisebb beugróhoz értünk, lefele pedig lépcső vezetett.

Lementünk a betonlépcsőn. Halkan, szinte zajt se csaptunk, bár nem tudtam, hogy miért próbálok meg hangtalanul közlekedni. Egy ócska fa ajtó zárta el végül az utunkat, amin csuklyás barátom benyitott. Hosszú, fekete folyosón mentünk végig, ahol se halvány fények, se más világítás nem mutatta az utunkat. Két oldalamon a falra tettem a tenyerem, hogy biztos legyek abban, középen megyek és nem nyithatnak rám csak úgy ajtókat. Éreztem tenyerem alatt a leomló vakolat darabkáit, néhányba bele is akadtam és akaratlanul is tovább bontottam az épület falait. Érdes, néhol nyálkás volt, de nem foglalkoztam azzal, hogy mi lehet a falakon, inkább erőltettem magamra egy kis bátorságot, hogy végig érezzem merre is megyek.

Az átjáró végé felé, mélyről jövő basszus és szívdobbantó ütemek hangja csapta meg a fülemet. Egyre közelebb és közelebb kerültünk a hangokhoz, ahol sok száz vagy ezer ember is éppen egy buli közepén tarthatott. Vándorom megállt, én pedig igen erősen a hátához simultam. Hogy ne essek hanyatt, belekapaszkodtam és átöleltem a derekát, erre rándult egyet a teste és gyorsan arrébb állt, hogy elengedjem.

Kinyitotta az ajtót, ami előttünk elzárta a tovább menetelésünk lehetőségét és teljesen elképedtem a látványtól. Előre léptem párat. Egy korlátnak dőltem, ami balra vezetett le. Velem szemben egy nagyobb, raktárszerű helység tárult fel. Jobb oldalt fekete, villogó, világító hosszú pult nyúlt végig. Középen, megszámolhatatlan ember táncolt és hajladozott egy olyan ütemre, ami még az én testemet is mozgásra bírta volna. Bal oldalt asztalok, székek helyezkedtek el és egy kisebb bárpult, ahol már mindenki elfoglalt magának egy széket és támasztották a fejüket.

Vándorom finoman belém karolt és levezetett a lépcsőn, amin úgy koppant a cipőm nemlétező sarka, hogy a legeldugottabb helyeken is biztos voltam benne, hogy hallották. Nem akartunk senkit se fellökni, így a falhoz lapulva közelítettük meg a kocsma részt, majd a kis bárpult felé vettük az irányt. Ott egy igazán csinos, hosszú, barna hajú, kék szemű lány szolgálta ki az amúgy már nem szomjas vendégeket. Nagyon mélyen kivágott felsőt vett fel, egy farmernadrággal, de teljesen mindegy volt, mit akartam rajta megnézni. Mély dekoltázsa, csak úgy vonzotta a tekintetemet. Nem is bírtam másfele figyelni csak rá. Vándorom intett a lánynak, aki ránk mosolygott és biccentett a fejével. Látszott rajta, hogy már jó ideje ismerik egymást.

Beléptünk a pult mögé, majd a "SZEMÉLYZET" feliratú bejáraton tovább mentünk. Elhagytunk magunk mögött jó pár ajtót, ahonnan érdekes hangok szűrődtek ki. Néhol kacagás, néhol sírás vagy kéjes nyögések hangja ért a folyosóra. Mire megérkeztünk a célunkhoz, a fejem zsongott az információktól. Kapkodtam a kobakom és próbáltam kíváncsian nézelődni. Többször is megálltam, mert késztetést éreztem rá, hogy benyissak egy-egy helyre, de vándorom tovább húzott. Az ajtó, ami előtt megálltunk, egy vérvörös, tölgyajtónak tűnt. Vaskos aranykilincsére rá se tettem volna a kezem, annyira drágának nézett ki. Kopogás nélkül nyitott be csuklyásom és maga mögé húzott, hogy ne látszódjak.

– Hát megérkeztél drágám! Úgy hiányoztál már! Nem volt kinek meséljek az új fellépőimről! Na meg, nem volt, akit untathattam volna a fecsegésemmel – üdvözölte egy nő a kísérőmet. Hangja mély volt, de mintha két hangszínen beszélt volna. Rémisztőnek gondoltam. Mégis érdekesen hatott az elmémre. A levegőben pedig érezni lehetett, hogy ott maradt a hangjának varázsa.

– Te sose untattál – bókolt a csuklyásom, majd nem túl mélyen, de meghajolt.

– És mond, mit hoztál magaddal most? – kérdezte a nő szigorúan.

– Inkább kit, de nézd meg a saját szemeddel. Nova, bemutatom – megfordult, majd maga elé rántott – Alina Dawnt.

Nova, nálam talán egy fejjel magasabb volt. Rövid frizurával, épphogy csak pár centi fedte a fejtetőjét. Narancssárgán rikított a haja, szemöldöke és még a rúzsa is, amit a szájára kent. Bőre gyönyörű, tiszta és ébenfekete volt. Csak úgy virított a világoskék szeme és testén a fehér öltözék, amit viselt. Hosszú ujjú, végig térd alá érő, de középen teljesen nyitott ruha takarta. Láncok tartották a helyén és a kerek csípője. Melleinek oldala, óhatatlanul is többször buggyant ki, de még nem lehetett volna ízléstelennek se nevezni. Úgy viselte az anyagot magán, mintha második bőre lenne.

– És mihez értesz kedves Alina? Táncolsz, énekelsz esetleg jól szopsz? – kérdezte, szinte komoly tekintettel. Felnevettem a kérdésén. Hasamat fogva borultam előre. Potyogtak a könnyeim is. Novát, első pillanattól fogva egy eléggé szabad szájú egyéniségnek tekintettem. Ahol ő tartózkodott, ott mindenki más, csak egy kiskutya lehetett.

– Én, azt hiszem egyiket se tenném – mondtam végül a szemem törölgetése közben. Kiakartam fordulni az ajtón, de az idegen becsapta előttem és megálljt parancsolt.

– Nem mész sehova! – fogta meg a vállam és a nő felé fordított. – Nova nézd meg, nézd meg látással – kérlelte határozottan, én pedig próbáltam kitépni magam a szorításából, de minél jobban mozogtam, annál erősebben tartott.

– Ah, jól van, gyere ide kis cicus! – intett nekem. A szorító kéz elengedte a vállamat én pedig, hogy hamar túl legyek rajta, odacsoszogtam Novához.

A nő, közelebbről még gyönyörűbb volt és valami furcsa aroma áradt belőle, vagy róla. Erős dohány szag érződött leheletén, mikor közelebb hajolt hozzám. Fülében egészen a cimpáktól felfelé, mindkét oldalon teljesen teli volt piercingekkel, karikákkal, szegecses patkókkal és még egy arany biztosítótűt is felfedeztem. Rám nézett, én pedig reflexből kerestem a tekintetét. Amint belenéztem a kék szemekbe, elvesztettem a talajt magam alatt. Közelebb hajoltam hozzá, megakartam ízlelni az ajkait, beleakartam bújni a testébe, hogy örökre elvesszek, hogy csak az övé lehessek. Elmémben tombolt a harc. Egyik felem az ölelő karjaira vágyott, míg másik felem a falat ütötte, tépte a bőrét és próbált ellenállni a nőnek.

Ott voltam és még se. Láthatatlanul húzott magához, szinte könyörgött a mágia körülöttem, hogy engedjek a csábításnak. Minden izmom megfeszült. Ugrásra kész voltam. Levegővételeim gyorsultak, míg szívverésem úgy lódult meg, mintha egy maratoni futás után lettem volna. Végül hirtelen megráztam magam és Nova bűvereje a semmibe szállt. Lehunytam a szemem és mikor kinyitottam, már éreztem, hogy fehéren fénylik az íriszem.

– Te egy Tanácstag vagy! – sikerült megállnom a lábamon, pedig nagyon rezgett a léc, hogy térdre esek. Dühömben megakartam ütni a nőt teljes erőből, de olyan gyorsan hajolt el, hogy csak a levegőbe sikerült belebokszolnom. Kirúgta a lábaimat, majd ráült a hátamra.

– Nyugi kiscicám, húzd vissza a karmaidat! Igen, Tanácstag, de csak voltam, nem tartozom a klánokhoz – tette hozzá, fenekét a hátamba dörgölte, majd felállt és a kezét nyújtotta. – Különben is, kitörtél a varázslatból, egy szavad se lehet – nevetett fel.

Felnéztem rá, de még mindig mérges voltam. A kezét nem fogadtam el, már dacból se. Elég látványosan vállat vont, majd a szobában lévő asztalhoz sétált. Leült a barna fotelba és intett a csuklyásomnak, hogy ő is csatlakozzon. Kivett egy szál cigit, valami fekete tokból. Pár pillanat múlva, felemelkedett és közelebb sétált hozzám. Egyszer csak, apró láng jelent meg a mutatóujján és meggyújtotta vele a füstölni valót.

– Na szóval. Alina. Kérlek most ülj le, mert az, ami most következik, kurva nehéz lesz és teljesen a falhoz fog baszni – közelebb húzott egy széket, majd lenyomott rá. – Nem kell semmit se csinálnod. Pár dolgot megbeszélünk előtte. Gondolom az átlagos szarokat megtanították a klánok, így próbálom nem húzni az időt feleslegesen. Tudod jól, hogy vannak lelkek, amik megfertőződnek a születésük pillanatában. Később pedig, belőlük válik a piócalélek. – Körülöttem körözött, néha végigsimított a fejemen vagy a karomon, de nem állt meg, én pedig pár fejfordítás után, úgy döntöttem, hogy a fekete csuklyás alak lesz a támpontom és nem fordulok Nova után minden alkalommal. Ideges voltam, a légzés még mindig nehezen ment és fájt a hátam is. Futni akartam, így belekapaszkodtam a székembe, hogy ne pattanjak fel és eredjek az utamra.

– Hivatalosan a Tanács felállított egy rendszert, hogy ezeket a megfertőződött lelkeket kitudják szűrni, bár ez igen régen volt. Akkor még a piócákat nem ismertük annyira. Pedig őket is abban a pillanatban észre lehet venni, amint megtörténik a Kötődés. Olyankor jöhetnek a vadászok – hallgatott el és pár slukkot beleszívott a cigibe.

– Mint Marcus – mondtam halkan.

– Igen, az a gazember is vadász! Gondolom jól elvoltatok egymással. Ahogy azt a szemétládát ismerem, tuti, hogy járt már minden lyukadban – nevetett, én pedig nem mertem megszólalni se a hirtelen jött szavaitól. Végül sikerült kicsikarnom magamból pár szót:

– Nem voltam csak pár alkalommal vele és azt se úgy – suttogtam és nem értettem, hogy miért szakadt rám a szégyen súlya.

– Na mindegy. Ennyit a piócákról. Azzal tisztában vagy, hogy a klánok hite miből is áll? – kérdezte előttem megállva, én pedig bólintottam, de kezével intett, hogy mondjam.

– Amikor eltávozik a lélek, akkor nem egyszerűen eltűnik és megsemmisül, hanem arra a síkra kerül, melyet a klánok csak Ködfátyolként hívnak. Mikor bekerül a lélek a fátyolba, a magával vitt energiát, szétszórja a síkon, így táplálva a többi lelket és az Eredetfákat. Ott arra várnak, hogy később csatlakozhassanak a Kötődés által és újra élhessenek. Hosszú évtizedek vagy évszázadok alatt, ha magába tud szívni megfelelő mennyiségű energiát, akkor megtudja találni a klánok tagjait és így Megkötöttként, csatlakozhat újra az emberek közé. Ezáltal válik halhatatlanná az emberi lélek. – Még én is hallottam a saját hangomon, hogy mennyire jól begyakoroltam a szöveget, mégis belül tudtam, hogy igenis hiszek benne.

– Igen. Látszik, hogy sokat tanultál kis cicus. Na de, ezeket azért mondtam és mondattam fel veled, hogy sose felejtsd el, mert hiába menekülünk előlük, a részünkké, az életünkké vált a Kötődés. Na de most, kérsz egy cigit? – nyújtotta felém az ő már félig elszívott szálát. Én pedig elfogadtam és akkor ütötte meg az orromat a binnsa virágának illata, amit ő is ugyanúgy használt, ahogy néhanapján én is tettem.

– Alina, most egy pillanatra fájdalmat fogok okozni, de nyugodj meg, nem halsz bele.

Biztatóan próbált rám mosolyogni, de valahogy nem tudtam hinni annak a szájgörbületnek. Hátam mögül pedig, a már majdnem elfelejtett csuklyás barátom fogta meg a vállam és tartott a széken. Úgy éreztem, teljes erejéből. Az oldalam szúrni kezdett, mindkét karom elzsibbadt, lábaim pedig idegesen doboltak a padlón. Vállam beleékelődött a mellkasomba, olyan erővel nyomtak a székben lefele. Nova felemelte két karját, én pedig lehunytam a szemem és vártam. Fejemben lángtornádó futott végig, felégetve minden falat, amit építettem. Egészen a lelkemig hatolt, ahol úgy éreztem, hogy perzsel, éget és teljesen elporlasztja az életemet. Kinyitottam a szemem. Nova tekintete, lángolt a szó szoros értelemben. Apró lángcsóvák ültek a szeme helyén. Majd olyan mozdulatot tett, mintha kiakarna tépni valahonnan, valamit. Testem ívbe feszült. Mindenem görcsbe állt. Ráharaptam a nyelvemre, éreztem a vér ízét. Fekete foltok játszottak a szemem előtt, majd sűrű köd nehezedett a tudatomra. Sötét árnyak karoltak belém és próbáltak megkapaszkodni bennem. Martak és véres nyomokat hagytak a valóságban is rajtam. Hallottam a segélykiáltást, ami egyre magasabb és magasabb hangon érkezett a fülembe. Az egész testem égett a fájdalomtól, de az árnyak rám nehezedtek. Betakartak és próbáltak elbújtatni engem is. Nova végül leengedte a kezét. Folyt róla az izzadság, szemei újra kéken ragyogtak. Köhögnöm kellett. Kapart a torkom, kiszáradtam és olyan gyengének éreztem magam, hogy letudtam volna folyni a székről, ha a vándor nem tart meg.

– Ugyan fiúk, nem akarom Alinát megölni! – rántott egyet egy láthatatlan zsinegen, én pedig megemelkedtem és közelebb mentem volna, ha a csuklyás nem használja az erejét, hogy odaszögezzen a székhez.

Szemmel láthatóan is keringeni kezdett körülöttem a fekete füst, amit először az elmémben láttam meg. Kétségbeesve rezzent meg és próbált visszavonulni a testembe, de Nova kötele - ami mintha a fekete árnyak köré lett volna kötve -, megfeszült, és a feketeség eltűnt.

– Gyerünk kis szarháziak, lépjetek elő! Tudom, hogy Eredetkapcsolás nélkül is megtudtok jelenni! – Nova, mintha a plafonhoz beszélt volna, de hangja végigdübörgött a szobán. Az egyik sarokban lévő kis asztalon, a kristálypoharak megremegtek és összekoccantak a hang hallatán.

– Szerintem, nagyobb motiváció kellene ide – mondta a csuklyás férfi. Ruha suhogást hallottam, majd előrántott valamit, amit csak megcsillanni láttam. Pár másodperc múlva egy penge fúródott a hasamba.

Éles fájdalom hasított belém, miután kirántotta a kést belőlem. Összegörnyedtem, rászorítottam a sebre a tenyerem, de láttam ahogy testemből távozik a vér. Szédültem, kapkodtam a levegőt, hányingerem lett. Kiadtam magamból mindent a földre, ami bennem volt. A vándor elengedte a vállam, én pedig a földre borultam. Két kezemmel megtámasztottam magam, miközben térdeim koppantak a padlón. A vér túl gyorsan távozott belőlem és pár másodperc után, már egy egész kis tócsa terült el alattam. Elhomályosult a látásom, remegtem és fáztam. Éreztem, hogy végtagjaimból elszáll az erő. Már alig tudtam tartani a testem, mikor egy lágy szellő simított végig az arcomon.

– Elég legyen! – szólalt meg két hang, a helységben pedig feltámadt a szél.

Halk sistergés hangja hallatszott, vízcsobogás és pattogó szikrákat véltem felfedezni magam körül. A fájdalom enyhült. Valami, mintha elbódított volna. Megnyugodtam és minden a helyére került. Belém karoltak két oldalról és felhúztak. Fekete hajam az arcomba csapódott, majd egy kéz ért az arcomhoz és félrehúzta a hajzuhatagom. Felemeltem a fejem. Egy szempár tárult elém. Írisze pedig a legcsodásabb lángvörösben tündökölt, amit valaha láttam. Érzelmek kavalkádja váltakozott benne: félelem, harag és szeretet váltotta egymást. Ötletem se volt kihez tartozik, még sose találkoztam ilyen tekintettel. Mintha felakart volna falni, de meg nem mondtam volna, milyen szempontból.

Miután nagyjából kiegyenesedtem, oldalra fordulva, egy újabb szempárral találkozott a tekintetem, mely azúrkékben ragyogott. Az óceán mély, morajló tombolását láttam benne. Tökéletes menedék lehetett volna a csend benne, de a féktelen erő határozott félelmet keltett bennem. Két férfihoz tartoztak a szemek, akik engem figyeltek.

– Ideje volt már fiúkáim, hogy előtoljátok a pofátokat! Te meg – lépett a csuklyás alakhoz Nova –, ha még egyszer ilyet mersz csinálni, letépem a golyóidat és a tigriseimmel etetem meg – bökte meg az ismeretlen mellkasát, hosszú, sárgára festett körmeivel.

A két férfi, leültetett a székre és Novához fordultak. Hátulról is láttam, hogy immár kiegyenesedve, magasak voltak és igen kidolgozott testük lehetett. Félhosszú, fekete hajuk úgy nézett ki, mintha madártollakból állna. Mindketten bőrkabátot viseltek, lábukon farmerrel és ahogy láttam, kockás belsőjű bakanccsal. Nem volt tiszta a fejem még. A fájdalom élénken élt bennem, de a sebem már sehol se volt mikor megtapogattam magam. Előttem a vértócsa viszont valóságosnak tűnt. Majd nem elvéreztem! Még is mi a fene van? Az agyam úgy zakatolt, hogy attól féltem, felrobban a fejem.

– Jó újra látni téged, Nova! – köszöntötték együtt a nőt, aki közelebb lépett hozzájuk, kezét pofonra emelte, de végül nem fejezte be a mozdulatot. Maga mellé ejtette a karját és sértődött arcot vágva az asztalához sétált egy újabb szál cigiért, majd a két fiút is megkínálta.

– Kik vagytok? – találtam meg a hangom és kérdeztem kissé nehezen véve a levegőt. A fejem még mindig lüktetett a hányingertől és szédelegtem.

Mindketten felém fordultak. Szinte teljesen egyformáknak bizonyultak a szemeiket leszámítva. Vékony arcúak, állukon egy apró bemélyedéssel, ami csak akkor volt fellehető, ha úgy érte a fény őket, különben az erős borosta takarta. Éles arccsontjaik és egy kicsit nagyobb orruk volt, de minden hibát kárpótolt a szemük. Ajkuk alatt apró, ezüst tüske piercing emelte ki fekete arcszőrzetüket.

– Mi vagyunk a Croven fivérek – hajolt meg előttem a vörös szemű, majd testvére is követte a példáját, aki előtte lágyan kezébe fogta a kezem és puha csókot hintett kézfejemre. Csak pislogni tudtam. Nem értettem semmit, bár kezdett összeállni a fejemben egy kép, csak nem akartam elhinni.

– Ezek itt Alina Dawn, a te Kötődésed végeredménye – tette Nova a két férfi vállára a kezét, majd megszorította őket.

– Mégis, hogy lehetséges? Mármint, miért ketten vagy hogyan? – kérdeztem kíváncsian, bár tudat alatt úgy éreztem tisztában vagyok vele. Mégis vártam, hogy valaki elmagyarázza nekem a helyzetet és talán rávilágít olyanra is, amit én rosszul észleltem.

– Ez a két kis szarzsák, piócalélek. Mondhatnánk úgy is, hogy egy érem, két oldala. Már évszázadok óta keserítik meg az életemet. Valahogy mindig megtalálnak és hiába akarom szétrúgni a picsájukat, valamiért sose tudom magam rávenni – nevetett fel a nő, majd magához ölelte a fiúkat. – Tessék szépen bemutatkozni Alinának rendesen, hagy dobjon egy hátast! – lökött rajtuk egyet.

Látszott a két férfin, hogy izgatottak, feszültek és próbálták kerülni a szemkontaktust velem, de Nova mindkettőjüknek a fejére csapott, ezzel is utasítva őket a beszédre. Egymásra pillantottak, majd vettek egy mély levegőt. Még én is éreztem rajtuk, hogy valami nagyon nincs rendben.

– A nevem, Viktor Raven – mutatkozott be először a kék szemű, aztán leült Nova asztala elé a földre.

– Én pedig... – kezdte, de vörös tekintetében nyugtalanság csillant meg. Vett egy mély levegőt, majd kibökte. – Nikolas Crow.

°∘●○〇◯〇○●∘°