Pár órával később egy sóhaj kíséretében dörzsöltem meg a szemem. Kicsit fáradtnak éreztem magam. Nova a trónján ült. Körülötte a lányok csókolták, dörgölőztek órák óta a lábához és karjához. Zeus a combjai között térdelt és kényeztette. Próbáltam nem foglalkozni a kéjes nyögésekkel és a nőből jövő energiával, forró levegővel. Mégis folyton megakadtak a gondolataim és feléjük tekintettem. Ők nem zavartatták magukat. Mintha teljesen természetes lenne az, amit csinálnak. Valószínűleg így is volt. Amit eddig furcsának találtam, az már izgatottságot váltott ki belőlem. Meg némi zavart. Többször is intett, hogy csatlakozzam, de nem éreztem rá kényszert. Megpróbáltam a ruhák közé vegyülni és elmerülni az anyagok tengerében, de állandóan vonzott magához a jelenet.
Hallottam, ahogy Nova végül
egy hangos nyögéssel elélvez, majd láttam int a lányoknak, lépjenek el tőle. Felállt,
megtörölte magát. Ruháját megigazította, míg már egyetlen ránc sem lett látható
a sima anyagon. Odalépett mellém és lekapott a fogasról egy szettet. Olyan vérvörös lett egy pillanatra a fejem, hogy nem tudtam hova bújhatnék.
– Ezt vedd fel! – utasított, én pedig pár pillanatig
vonakodtam, de végül kivettem a kezéből és az előző, legalább száz ruha közé
dobtam, hogy majd felpróbálom. – Nem kis cicus, most vedd fel! Addig én
elintéznék egy telefont. Mire visszaérek legyen rajtad! – simította meg a
vállamat és kiballagott a teremből.
Zeus és a lányok körbe álltak, de tartották a távolságot. Kezüket felemelték, hogy elvegyék a ruhát, amiből nagy sóhajjal kibújtam, de nem akartam felhasználni a közelségüket. Egyedül is tudtam már öltözködni, mégsem tágítottak. A szememet forgatva a kezükbe raktam a Nova által kínált ruhát és minden mást, amit levettem magamról. Levetkőztem. Volt egy olyan furcsa érzésem, hogy rám fognak tapadni, mint a piócák, de csak egy helyben álltak és mustrálták a testem, talán minden egyes porcikáját. Láttam szemükben a sóvárgást, az éhező pillantásokat, amitől zavarba jöttem.
– Most nincs itt Nova, nyugodtan csináljatok, amit akartok –
vakartam meg a tarkómat frusztrációmban.
– Nem kaptunk engedélyt a szabad programokra. Nova pedig azt
mondta, szolgáljunk ki téged, bárhogy is kívánod – hajolt meg Zeus, majd
csendre intett.
Az hogy leintett, nem igazán tetszett, de csak egy vendég voltam. Egy kelletlen vállvonás után a ruhához fordultam. Gondoltam, majd egyedül magamra veszem, de sokkal nehezebbnek bizonyult, mint először sejtettem. Kénytelen voltam mégis csak segítséget kérni. Egy fekete fűző simult a testemre, aminek fehér szalagjai voltak, azt nem tudtam hátul befűzni és megkötni magamnak. Még sose volt rajtam hasonló ruhadarab, így Morta húzta meg a szálakat. Azt hittem, hogy sokkal szorosabb és fullasztóbb lesz. Láttam már, hogyan veszik fel és miképp kell viselni, de kellemes érzést keltett. Pontosan úgy tartott és ott, ahol kellett. Tartozott a szetthez egy vékony, pamut tanga és egy fekete bőr nadrág, nyitott oldallal, amit fehér szalagokkal lehetett megkötni és zártabbá tenni. Zeus a kezembe nyomott egy magasabb talpú, térdig érő, fémcsatos bakancsot, amin ezüst helyett, fehér fém fénylett. Az egészre pedig egy sötétbarna, hámszerű felső került. Végig tekeredett a karomon, majdnem a csuklómig. Vállamnál fehér szegecsek meredtek az ég felé. Nyakam köré pedig egy hófehér nyakfűző került. Brokátmintás volt, mint a mellkasomon a selymes anyag. Elején egy csepp alakú, félig vörös, félig pedig kék követ emelt ki a minta.
– Novának nagyon fontos lehetsz, ha elhozott ide –
szurkálódott gúnyosan Morta és nem tudtam elengedni a fülem mellett.
– Nem vagyok senkije, nem leszek a szolgája sem. Nem adom
oda magam senkinek, csak ha én akarom! – emeltem fel a hangom, de Morta csak
vállat rántott és visszaheveredett a puha szőnyegre.
– Ne figyelj rá. Kicsit féltékeny rád. Nova ahhoz képest,
nagy figyelemmel bánik veled – tette hozzá Zeus fojtott hangon. Végigsimított
a karomon. Közelebb lépett, leguggolt és lágyan a nadrágon keresztül, cirógatni
kezdte a lábaimat. Dekima is követte a példáját, míg Nona a csuklóm után nyúlt.
Megérintette és várt. Vérvörösnek éreztem már magam és szinte mozdulni se
mertem, annyira zavarban voltam.
– Beszélj, én nem Nova vagyok. Nem adhatok nektek utasítást
– leheltem halkan. Zeus forró tenyerét megéreztem a vádlimon, a vékony bőrön
keresztül. Egy részem szégyellte magát, egy részem pedig nagyon is élvezte.
– Nem hiába hozott ide az Úrnő. Minden bizonnyal van, valami
szándéka veled, különben nem lennél itt – súgta alig hallhatóan Nona, fejét
lehajtotta miközben beszélt. Az álla alá nyúltam. Felemeltem és
kényszerítettem, hogy a tekintetét rám emelje.
– Nem tudom milyen szándékai vannak. Kívánatosak vagytok
mindannyian, de szerintem, nem lennék képes Novához hasonlóan bánni veletek –
mosolyogtam rá, majd valamilyen indíttatásból, egy puszit nyomtam az arcára.
Felhúztam a földről Dekimát is és Nonával együtt a szőnyegre
kísértem őket. Morta sértett arcot vágva tekintett rám és láttam, hogy
haragszik, bár nem tudtam pontosan miért. Zeus, mint egy kiskutya követett
minket. Közben tovább simogatta rajtam az anyagot. Néha a bőrömhöz is hozzáért,
de csak futólag érintett. Végül a sértettnek tűnő Morta is körülöttem volt. A
három lány belém kapaszkodott és lerántottak a földre. Eleinte huzakodtam.
Próbáltam felállni és eltolni magamtól őket, de csókot leheltek az ajkamra.
Beletúrtak a hajamba és ruhán keresztül cirógattak, ahol értek. Élveztem,
kellemes volt az érintésük, még Morta is befurakodott, de az ő csókja keményebb
és dühösebb volt, mégis tetszett az a fajta vadság, ami áradt a lányból.
– Látom végül csak kaptál az alkalmon! – tapsolt pár
hangosat Nova. A négy személy úgy rebbent szét, mint a megijesztett
kisnyulak. Feltérdeltek és lehajtott fejjel vártak. Felpattantam, ami sokkal
nehezebb volt a feszes ruhákban, mint gondoltam. Novához sétáltam, megérintettem
a csuklóját.
– Nem így mondanám – néztem Zeusra, aki tekintetét rám
meresztette. – Igazából csak nem bírtam megállni a szőnyegen és elborultam –
mondtam végül, bár nem bírtam Nova szemébe nézni egyből.
– Értem – bólintott, bár tekintetén láttam a kétséget. Nem
hitt a szavaimban. – Ne felejtsd el, hogy erős nő vagy! Hiába tűnik úgy, hogy
menekülsz, de valójában a lábaid előtt hever a világ. Csak nézz magadra! Egy
tökéletes Királynő, egy Úrnő vagy, aki parancsol, utasít és nem tűri az
engedetlenséget. Ha úgy érzed megingott a magadba vetett hited, akkor vegyél
fel egy szexi ruhát. Minden ember a talpad nyomát fogja csókolni és vágyni
fognak arra, hogy szolgálhassanak! Vésd az eszedbe: anya, testvér, leány,
védelmező és szerető vagy. Egy igazi nő, akinek nem szabhatnak határt! Bárhogy
is nézz ki, gyönyörű és ellenállhatatlan vagy, akinek kijár, hogy tiszteljék és szeressék – Nova olyan átéléssel mondta a szavakat, hogy hittem
neki, hinni akartam minden egyes szónak. Nagyon megindított a gondolatmenete.
– Láttam mikor megérkeztél. Esetlennek, gyengének hitted
magad. A szemedben nem csillogott a tűz, hiába gondoltad magadban, hogy erős
vagy. Nem hittél benne. Én viszont szeretném, ha változtatnál ezen és igenis,
tedd oda magad! Érezz úgy, a világ a tiéd és bármit megtehetsz. Bárkivel, ha
úgy tartod jónak – lehelte még az utolsó szavakat. Aztán átölelt, magához
szorított, nekem pedig útnak indultak a könnyeim.
– Köszönöm – suttogtam a nyakába. Magamba szívtam az
illatát. Tiszta volt és perzselő. Igazi harcos, aki mindent megtesz azért, akit
szeret vagy védelmez, és ez erőt adott nekem is.
– Legközelebb is tarts velem kis cicus. Megígérem, hogy nem
fogod megbánni! – tolt el magától, majd kacsintott egyet és kacéran a fenekemre
csapott.
Hivatalosan az összes ruhát megkaptam, ami rám várt
megérkezésünkkor. Viszont, akadtak olyan anyagok és stílusok, amiket akkor se
lettem volna hajlandó felvenni, ha az életem múlik rajta. Megegyeztünk. Ha mégis úgy gondolom, akkor csak szólok és Zeus hozza is őket.
Gondolatban már sokszor játszottam le magamban az ilyen helyzeteket, de persze
ahhoz társaság se ártott volna, amim viszont nem volt úgy, ahogy azt
elképzeltem.
Elköszöntünk a lányoktól és a férfitől, majd elhagytuk a
helységet. Visszamentünk a klubba, Nova pedig intézkedni ment, miközben magamra
hagyott. Boldog voltam. A szívemet teljesen átjárta egyfajta büszkeség és
energia, amit a nőtől kaptam és reméltem, hogy egy új oldalamat csalhatom a
későbbiekben elő.
A gardrób megtelt ruhákkal. Lecseréltük a teljes
felszerelést és már csak a Novától kapottak lógtak a szekrényekben. Pár apró
kiegészítővel együtt, amiket Zeus személyesen hozott el nekem és adott át. Jó
pár cipővel: tűsarkúval és bakanccsal egyetemben. Hála Nova gondolt a
kényelemre is, így akadt farmer, pár póló és tornacipő is a repertoárban.
Napokat töltöttem a lakosztályba. Nem volt kedvem sehova
menni és senkivel se. Élveztem az új szerzeményeimet. Próbálgattam, mintha egy
kifutón lettem volna. A két férfiről, nem is tudtam merre járhattak. Éreztem a
jelenlétüket. Tudtam, a közelben vannak.
°∘●○〇◯〇○●∘°
* * *
Pár nap múlva, Marcus következő állomása a keleti klánok egyik temetője volt. Az éjszakai égbolton egyetlen csillag se látszódott. Egyre sűrűbb hófelhő takarta az eget. A temető vékony, kitaposott útjai keményen lefagytak. Néhol koppanni hallotta a cipőjének talpát is. Az elhagyatottnak hitt erdő, ahova a klánok temetkeztek, két város között terült el. Sűrű és fojtogató növényzettel, amit ő maga hozott létre, hogy távoltartsa a nem kívánatos személyeket. A levegő sokkal hűvösebbnek tűnt ahogy befelé lépkedett egy bizonyos sír után kutatva. Pár száz kő és márványszobor nyúlt a magasba és hirdette az elhunytak nevét. A fásli nem takarta a szemét. Mindent tökéletesen látott vaksága ellenére is. Mint egy állandó és lélegző energia. Mindennek meg volt a maga színe, mintája és mágiája. Az emberek hajlamosak voltak elfelejteni, hogy ahol mágia van, ott nem csak bennük lehet, hanem minden élő és élettelen dologban. Ő pedig látta, érzékelte így hiába takarta sötétség a tekintetét, látása cseppet sem volt rosszabb, mint a normális embereké, csupán más, kifinomultabb. Régóta ismerte már a helyet. Mit sem változott az évszázadok alatt. A természet uralta és tűntette el, de őt, mint egy régi szeretőt üdvözölték a fák, a bokrok és minden élő erő. Lehunyt szemmel is képes lett volna végig sétálni azon a kikövezett úton, amit éles tüskék takartak a hívatlanok elől.
Nem tett meg túl sok lépést. Talán öt percnyi gyalogút volt,
mire elért a céljához. Nem egyszerű sírkő állt vele szemben. Egy márványból
kifaragott és összeillesztett, magasra törő fa, aminek leveleit, színes
üvegből készítették el és lógtak a kusza ágakról. Egy-egy szellő érkezésére
meglibbentek és halk, csilingelő hangon mozdultak meg egymásnak
ütődve. A fehér anyag, szinte rikított a feketeségben. A márványba vésett nevet
figyelte.
– Nem gondoltam, hogy tényleg itt fogok rád találni Marcus
Warren Crow – lépett elő a sötétből egy férfi. Nyurga volt, lávavörös haja
szinte izzott. Aranybarna szeme csillogott a vidámságtól, míg némi gyilkos fény
is megvillant benne. Éles vonásai megfeszültek, kezét a vörös szakállába túrta
és húzgálni kezdte.
– Xamien. A keleti klánok már untatnak talán? – fordult felé
teljes testtel Marcus. Ideges remegés futott végig rajta. Kidagadtak az izmai
ahogy ökölbe szorult a keze.
– Ah, igen. Eléggé unalmasak tudnak lenni az öregek. Másról
se beszélnek csak a drága kis Alinádról. Hol van már az a királyi fény belőled?
Minden apró mozdulatra morogsz, mint egy kutya. – Harsány nevetése a sötétben,
éles vihogásnak tűnt.
– Mit keresel itt? Nem. Pontosítok. Mit akarsz tőlem Xamien?
– lépett közelebb a sírhoz. Tenyerét végig járatta a márvány hideg anyagán, majd
meglökött néhány üveglevelet, hogy csilingelésük elnyomja a nevetés hangját.
– Hallottam néhány érdekes pletykát a királyról. Gondoltam
utánajárok jómagam is – húzta fel vállait nemtörődöm módon, majd nekidőlt az
egyik sírkőnek hanyagul. – Elpártolt tőled a szerencse, vadász. De élvezed mi?
A préda után kell kutatnod, mint régen is. Felpezsdít? Vagy a drága kis Alina
vérének gondolata, nem izgat fel annyira? – Megvető
pillantással mérte fel Marcust és minden rezdülését figyelemmel kísérte.
– Élvezem. Mindenki, akit le kell vadásznom, a végén a
pengémtől fog elhullni. Igaz ez rá is – mordult fel veszélyes éllel a
hangjában. Bármelyik pillanatban képes lett volna a férfi torkának ugrani, de a
türelme még kellőképp visszatartotta és a kíváncsisága is.
– Ezt te se hiszed el Marcus. Különben nem engedted volna
olyan közel magadhoz. Nem vagy te vadász csak egy megtört király, aki képtelen
volt megtartani a korona súlyát – süvített el az ezüsthajú mellett egy fényes nyílvessző. Arcának
élét karcolta fel, amiből azon nyomban vér indult meg és folyt végig a nyakán.
– Ezt nem gondoltad át kellően Xamien – ingatta a fejét
rosszallón, hangját enyhe gúny járta át, ami szinte csattant a márvány
faszobron maga mellett.
– Túl mélyre ástál már. Nem engedhetem, hogy folytasd az
utad. Számodra az örök körforgás elérhetetlen. A semmibe fogsz eltűnni – emelte
fel jégkéken világító íját, melyet úgy ajzott fel, hogy hozzá se ért az ideghez. Lövésre
készen, nyílvessző nélkül várt a megfelelő pillanatra.
– Xamien Zeasa. Ezennel megfosztalak Tanácsi szerepedtől. A Ködfátyol
kísérjen utadon és figyelje lépteid – mondta halkan, szinte kántálva a
szavakat. – Minden lélek érted égjen és érted vesszen vagy találjon újra
gazdára általad. – Hangja egyre erősödött, miközben a lávavörös hajú háta mögött,
észrevétlenül emelkedett fel több száz, éles tüskével rendelkező gyökér. Marcus
nem remegett, nem félt, ő maga egyetlen mozdulatot se tett.
– Milyen hivatalosak vagyunk. Hát még is csak tiszteled a
Tanácsot? – kérdezte, majd a levegőbe lőtt egy fényes nyílvesszőt, mely
hatalmas medve alakjában, nagy robajjal csapódott a talajba.
Azonnal Marcusra támadt vicsorgó, nyálát fröcsögő mordulással.
Az ezüsthajú nem tétlenkedett. Bár kevesebb ereje volt, de
tudta, hogy Xamien csak a menekülésre fog összpontosítani. Kezében megjelentek
hófehér rózsapengéi. Lendítette a karját, mire a felemelkedett gyökerek a medve
teste köré csavarodtak. Marcus egyetlen metszéssel vágta el a torkát és
semmisítette meg a lélekmedvét. Hallotta jobbjáról a lágy léptek zaját. Odakapta
a fejét, a pengét pedig elhajította. Nem látott semmit az erős fényben és a
súlyos mágia a torkát kaparta. A penge csattanását viszont hallotta az egyik fa
törzsén.
Újabb nyílvessző tőrt felé, de háromfelé vált, melyből
élesen rikoltó és vonyító lélekfarkasok bújtak elő.
– A léleknyilak régi keletű dolgok. Nem emlékezhetsz rá,
hisz talán magzat voltál akkor még – suttogott valahonnan a fényből Xamien
hangja. A farkasok nem támadtak, egy lépést tettek csak felé, majd megdermedtek,
mintha megállt volna körülöttük az idő. Mélyről jövő morgásukat talán messzire
vitte a szél. Egyetlen penge volt már csak Marcus kezében, de nem tűnt
védtelennek. És nem is volt az. Testét hirtelen borította be hófehér
tetoválásának indái. Mint egy édes ölelés úgy tekeredtek rajta végig. Egyedül
fejét nem fedték le mire felhúzta kezét, hogy védje az esetleges támadást.
A morgó farkasok mozdultak, Marcus pedig felmordult, mint
egy éjfekete oroszlán. Eltűntette a pengét, majd az állatok közé vetette magát. Két
karját hagyta, hogy elkapják. Míg azt tépték és mart a harmadik farkas a
mellkasába ő tiszta fejjel, hallással és látással kereste Xamient. Minden tépés és harapás kegyetlen fájdalmat és kínt adott neki, de ki kellett tartania. Hallotta a lépések zaját. A férfi levegővételeinek szinte néma suhogását. Egyetlen pillanat
alatt mozdult, mikor észrevette az egyik fa mögött ahogy újabb nyilat indított
útnak. Szemmel láthatatlan mozdulattal lépett a lávavörös hajú férfi mögé,
kezében a tőrével. A farkasok szinte észre se vették, hogy eltűnt csak pár másodperc múlva. Akkor pedig vérmes morgással közeledtek feléjük.
– Hívd vissza a kutyáidat vagy elmetszem a torkod – hajolt Xamien
füléhez, hogy vadként, rekedtesen morogjon rá.
– Ezt… még is hogyan? – nyelt nagyokat ahogy leengedte fényes
íját, amely el is tűnt a kezéből. A terület újra sötétbe és csendbe borult.
– Én tanítottam meg Viriont használni a lélekfonál erejére.
Apád tőlem tanult kölyök – szúrta a férfi oldalába lassan a kést.
– Az nem… lehet. Te… nem… – akadt el lassan a hangja ahogy
kezdte elveszíteni az eszméletét.
– De bizony Xamien. Fel se tudod fogni a koromat és azt,
hogy ki vagyok – lökte a földre.
A férfi próbált lassan hátrálni. A könyökén csúszott, miközben
izzó kék szemeiben félelem gyűlt. Oldalára szorította a kezét, majd felemelte,
hogy újra a léleknyilakat hívja, de Marcus a karjába állította a tőrt, ami a
földhöz szegezte. Xamien ordított a fájdalomtól ahogy izmaiba hatolt a penge,
majd átvágta a csontját is.
– Nem kapod meg a tiszteletet. Nem érdemel a te fajtád
semmit! Arcon köptétek a Kötődés hagyományát. Egy féreg vagy és pontosan úgy
fogsz járni, ahogy egy csúszó-mászó járna – lépkedett felé míg eltűntek lassan
róla a fehér indák és a testébe szívódtak vissza. Már csak halványan fénylettek
a tetoválásai.
– Mit akarsz tenni? – szűrte fogai között a földön fekve.
Próbált szabadulni. Rámarkolt másik kézzel a pengére, hogy kifeszítse magából,
de az mint egy gyökér a földbe hatolt, megkapaszkodott és nem eresztette
Xamient.
– Elfogsz tűnni a semmibe – húzta gonosz vigyorra a száját,
majd eltűnt, csak a hideg közöny maradt. Megkerülte a földön fekvőt és a
fejéhez lépett. A torkára fogott. Nem akart több beszédet hallani.
– Ezt meg… fogod még… bánni – köhögött fel némi vért. A
rózsapenge elindította erejét a testébe és vékony szárak tekeredtek a férfi
szerveire. Elkezdték átvenni felette az élet uralmát.
– Ezt nem, ezt élvezni fogom – hunyta le a szemét. Megnyitotta magát és minden mágiáját. – Őt ajánlom fel. Xamian Zeasa Tanácstag életét és Eredetfáját
– suttogta a semmibe.
Az erdőbe szél zúgott be. A márvány üveglevelei szinte
egymáshoz csattanva törtek össze és hullottak darabokban a földre. Minden növény
egyként sírt fel ahogy elkezdte kitépni őket a helyükről. A sötétség egyre
sűrűbb és fojtogatóbb lett. Xamien érezte a forróságot, ami nem tűzként, hanem
jeges hidegként árasztotta el a testét. Rettenet ült ki az arcára mikor Marcus
lenézett rá. Ellepte őket a feketeség. Áthatolt a sikítás, a fájdalom és minden
lélek kínzó imája ami a semmibe szállt. Mintha olajos sötét víz lepné el, úgy
csordogált valami massza Xamien testére. Marcus elengedte őt, tenyerét a földre
tette. Tetoválásai izzottak és próbálták áttörni a sötétséget, de lehetetlennek
bizonyult.
Marcus érezte és maga előtt látta lehunyt szeme mögött is
ahogy a Tanácstag eredetfája lassan kettétörik, összeomlik, mint egy gyenge kártyavár.
Xamien testét teljesen ellepte a lé. Az ezüsthajú fuldoklott, a torkához kapott
és hiába próbált, nem tudott felkelni a földről. Halk suttogás hatolt a fülébe,
de csak ő értette, ő hallotta igazán mit is mond. A jeges erő erősödött, a
csontjaiba hatolt, majd hirtelen szűnt meg minden.
Xamier Zeasa teste és lelke a semmivé lett, talán soha nem
is létezett igazán.
°∘●○〇◯〇○●∘°
Marcus kibérelt egy szobát az egyik lerobbant kis panziónál,
ami közel volt ahhoz a helyhez, ahol kereste nemrég a lányt. A keleti klánok
egyik raktára volt, de még nem jutott be. Túl sokan őrizték. Nem is volt benne
biztos, hogy ott lenne.
Egy kocsmában támasztotta a pultot egy újabb sikertelen
infógyűjtés után. Fáradt volt, kialvatlan és ideges. Már jelentenie
kellett volna Yzarronak, hogy hol tart, de nem akart újabb mellékvágányba
futni. Amikor kinézett az ablakon, olyat pillantott meg, amit már rég nem
látott. Egy ismerős hajszínt és arcformát. Az egyik drága autó ablakában,
megjelent annak a nőnek a látványa, akire sose gondolt volna egészen eddig.
Csak egy pillanatra látta, már ugrott is fel és fizetés nélkül szaladt ki a
bárból. Nem törődött az utána kiáltozó csapos hangjával és a fenyegetéssel,
hogy rendőrt fog hívni.
Az úton lassan haladtak az autók, így könnyedén tudta
követni a járművet. Végig meglapult és fejére húzta még a kapucnit is, ami a
pulcsiján lógott. Végül egy klub előtt parkolt le a kocsi és szállt ki belőle a
narancssárga hajú, majdnem kopasz nő. Testén feszült a hófehér ruha, míg
sötétebb bőre szinte csillogott. Tűsarkú cipőjében is úgy lépkedett, mint egy
igazi díva. Marcus még mindig gyönyörűnek tartotta. Átsuhant rajta a harag, a
fájdalom és hasonló érzések sokasága. Régi emlékeket idézett fel benne.
Harcokat, bárdokat és hosszú téli éjszakákat. Vágyait, még mindig szívesen
levezette volna rajta.
A nő nem volt egyedül. Két férfi kísérte, közülük egyet
pedig egyből megismert. Hiába telt el olyan sok idő. Hiába nem ismerhette
életében. Amint ránézett, már tudta, hogy ki az.
– Nikolas – suttogta meghúzva magát egy sötét furgon mögött.
Szíve megremegett, kínzó tehetetlenség lett úrrá rajta.
Érezte már akkor, mikor Alinát elragadták. Valaki ismerős
energiáját vélte felfedezni, de nem gondolta, hogy Nikolas lesz az. Ráadásul a
tette miatt, léteznie se lenne szabad. Mégis ott állt tőle nem messze, élt és
virult. Már amennyire Megkötöttként lehetséges volt. Már tudta hol kell
keresnie a lányt, de sokkal nehezebb dolga lesz, mint gondolta. Meg kellett
próbálnia.
Alinát nem látta, nem is érezte. Mégis biztos volt abban,
hogy a klubban van. Visszament a szállására, hogy megpróbáljon egy tervet
összerakni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése