Kötődés - a lelkek titka 20. fejezet

 

Éreztem a fejemben az alkoholt. Szédültem, zúgott a fülem, de még nem voltam olyan rossz állapotban. A mellettem sétáló férfi, Zane néven mutatkozott be. Nagyon rejtélyes és normális pasasnak tűnt. Persze én kértem meg, hogy menjünk egy olyan helyre, ahol kettesben lehetünk, de fel voltam készülve minden eshetőségre. Legalábbis azt hittem.

Felértünk a szobákhoz és a legutolsó ajtóhoz léptünk, de nem sikerült már kinyitni. Összerogytam. A lábaim elnehezültek, testem ólomsúlyként koppant a padlón. Kóválygott a fejem, de már nem az alkohol hatása alatt voltam. Látásom elhomályosodott. Még láttam, ahogy Zane lehajol és hallottam suttogni:

– Alina, jól vagy? – kérdezte. Hangja aggódó volt, de valami hidegséget is árasztott.

– Nem, nagyon nem vagyok jól, zsibbadok és úgy érzem, hogy elveszítem az eszméletem – nyögtem, majd lehanyatlottam a padlóra és már mozdulni se bírtam.

– Sajnálom – szólt halkan.

Aztán már nem hallottam semmit. Mintha megsüketültem volna. A látásom felmondta a szolgálatot. A testem nem mozdult. A bőröm pedig folyamatosan bizsergett. Bár érezni, éreztem a padló szőnyegét és azt is, hogy felemel valaki, majd elindultunk. Pár perc múlva, elvesztettem önmagam és megszűnt a világ létezni.

 °∘●○〇◯〇○●∘°

 

Mikor magamhoz tértem, még mindig bizsergett a bőröm, de már tudtam mozgatni a végtagjaimat. Legalábbis tudtam volna, ha nem egy székben ülök, lekötözve. Kinyitottam a szemem. Nem sokat láttam, de próbáltam körülnézni. Úgy tűnt egy lerobbant raktárépületben voltam. Felettem egy halványan pislákoló lámpa égett, körülöttem ismeretlen szag terjengett.

– Hahó, van itt valaki? – kérdeztem hangosan.

Fémes nyikorgással nyílt a velem szemben lévő ajtó. Masszív vasnak tűnt, amit még a belépő személy is erőből tolt. Felém sétált a hangból ítélve, míg végül Zane tűnt fel a sötétből.

– Most komolyan? Milyen szar filmeket néztél te? Raktár, székhez kötözés? Jobb nem jutott eszedbe? – kérdeztem fennhangon és hallottam visszhangozni a dühömet a térben.

– Tévedsz Alina. Nem egyszerű raktár. A föld alatt vagyunk, egy régi, katonai fegyverraktárban. Még a klánok használták valamikor, de néhány szóbeszéd és pár ijesztő mágikus energia elpaterolta innen őket. A szék meg, gondoltam nem ágyba fogod kapni a reggelit. – Ahogy közelebb jött és már nem takarta arcát a maszk, leesett.

– Bassza meg! Hogy nem vettelek eddig észre? – sóhajtottam. – Szia Marcus, hogy vagy?

– Ne haragudj magadra. Végig ez volt a lényeg, hogy ne ismerj fel. Az erőmet elrejtettem előled és mindenki más elöl is. A spórák a testemen, szinte bárkit befolyásolni tudnak, ha úgy akarom. Én pedig azt akartam, hogy szobára akarj velem jönni, ami – mutatott körbe –, megtörtént. Még ha nem is így képzeltem eleinte. Az alkohol sokat segített a dolgokon, hisz sose bírtad túl jól – vigyorgott kisfiús ártatlansággal.

Lehunytam a szemem és megpróbáltam elérni a két Megkötöttem, de mintha falba ütköztem volna. Csak zöld indákkal és vastag gyökerekkel találtam szembe magam.

– Elzártam az elmédet. Mint ahogy egyébként próbáltam megtanítani neked, szóval nem fognak megtalálni – simított végig az arcomon, de elhúzódtam tőle.

– Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? Mert eddig úgy tudtam, hogy mi különleges kapcsolatban vagyunk és hogy megakarsz védeni meg a sok baromság, amit mondtál. Akkor semmi se volt igaz abból? – A szívemet fájdalmas szúrás érte. Mintha egy kést döfött volna bele és még jól meg is forgatta benne. Még én is hallottam a hangomból csöpögő dühöt.

Mennyi ideig gondolkodtam azon, hogy Marcus miért olyan velem, amilyen. Mennyi titkot és érzést árultam el neki. Megbíztam benne, azt hittem, hogy valamiféle kötődés van közöttünk, de már gőzöm se volt mit higgyek. Az érzéseimnek, nem tudtam volna hazudni, akkor sem.

– Már nem várhatok sokáig. Vannak olyan dolgok, amikről nem tudhattál eddig, de azt hiszem, most már elmondhatok mindent. Innen már nem fogsz távozni élve, Alina Dawn! – Eleredtek a könnyeim. Fájt látni, hogy ott állt velem szemben és szinte unottan közölte velem: itt a vég, nincs tovább számomra.

– És én még rájöttem közben, hogy szeretlek. Mi a francot akarsz? Megölsz? Miért tennéd, hisz egy senki vagyok, egy lány a klánokból, aki semmi másra nem vágyott csak, hogy eltűnhessen! – kiabáltam, de hátat fordított nekem és járkálni kezdett.

– Senki lennél? Ennyire nem mondtak neked azok a kis taknyosok semmit? Na idefigyelj! – Hirtelen mozdult. Olyan gyorsan termett előttem, amilyennek még sose láttam. Minden alkalommal legalább érzékeltem a mozgását, de még csak felfogni se tudtam. – Évszázadokat éltem le úgy, hogy a nyomorult Tanács tagokat képeztem ki. Hogy a titulusukhoz megfelelően tudják használni az erejüket. Évszázadokat töltöttem el azzal, hogy vadásztam a kurva piócalelkekre, és miért? Mert ezt választottam feladatomnak – mondta hidegen, de a mérge így is érezhető volt. Felsóhajtott, miközben az ezüst hajába túrt feszülten.

– Minek csináltad, ha feleslegesnek érezted? – kérdeztem halkan.

– Apám alapította a klánokat, ő volt az első Tanács tag – rogyott le a földre. Úgy nézett ki, mintha összetört volna, de láttam feszülni az izmait. Láttam, hogy akármennyire is szomorúnak tűnik, egyetlen rossz szó és felrobban. Haragja pedig, rám irányulhat. Így amennyire tudtam, csendben hallgattam, miközben erővel ostromoltam az elmémben felépített gátat. Sejtettem, hogy tisztában van vele, mivel próbálkozom, de nem érdekelt. Elakartam tűnni minél hamarabb és életben. Meg se próbáltam egyelőre kiszabadulni. A testemen Marcus indái csavarodtak végig, hogy véletlenül se mozoghassak szabadon.

– Az volt a cél, hogy tovább vigyem apám után a klánokat. Legalábbis ő ezt várta el tőlem. Én nem akartam. Nekem bőven elég volt az is, hogy a részese lehettem. Képzeld drága Linám, hogy én magam is Tanácstag vagyok! De a többi, akikre rábízta apám a klánt, nem hagyta, hogy közéjük lépjek. Azt hajtogatták, hogy ismeretlenek a motivációim. Rettegtek. Féltek, hogy elpártolok tőlük. Pedig kurvára nem tettem volna! De azok a nyomorult öregek nem tágítottak a véleményüktől! – ütött a földre, ami az ökle körül berepedt és egy kisebb lyukat vájt a talajba. Az egész helyiség megremegett az erejétől.

– Akkor, mégis miért maradtál velük? – Halkan beszéltem, de annyi év telt már el úgy, hogy Marcusról semmit se tudtam. Örültem, hogy végre kitárulkozik, bár a körülmények sokkal jobbak is lehettek volna. Érdekelt a meséje.

– Miért, miért? Alina baszod, nem figyelsz? Mit mondogatok már neked évek óta? A kurva családom ez a klán és hiába utálom néha őket, de az enyémek, hozzám tartoznak! – ingatta a fejét, de egy félmosoly bujkált a szája szélén. Ijesztő tekintete volt, amitől egy pillanatra megrémültem és abbahagytam az elmém mélyén lévő akadály piszkálását is.

– Ez még nem mentesít fel… – szállt fel egy gyenge sóhaj belőlem ahogy újra nekiálltam az elmém indáit rángatni.

– Azt hitték, hogy apám nyomdokaiba lépek, de az a rohadék nem érdemli meg, hogy a kibaszott kölyke legyek! Meg kellett volna ölnie, mikor még volt rá lehetősége. Ehelyett, kiképzett. Ha valamit nem csináltam jól, akkor napokra, akár hetekre bezárt a ketrecbe. Imádtam a természetet. Lételemem volt, hogy sétáljak a fák között, hogy érezzem az avar nedves illatát, hogy hallgassam az állatok és a szél dalát. Erre az a szemétláda, rohadt növényekkel dobált meg és napokig egy állat teteme mellett aludtam – morogta. Láttam a semmibe révedni tekintetét. Visszaemlékezett a régi időkre.

– Mégis, mennyi idős voltál akkor?

– Négy voltam, mikor döglött állatokat tett be mellém. Volt, hogy abból kellett ennem, mert, ha nem akartam éhen és szomjan halni, akkor bizony rohadt húst és pocsolyavizet ettem és ittam. Szerinted milyen lehetett egy kiskölyöknek egy ilyen élmény? Ma persze a dilidokiknak jó kis diagnózisai lennének rólam – nevetett fel keserűen. – Arról nem is beszélve, hogy milyen betegségeket kaptam el akkoriban.

– Sajnálom Marcus, de miért nem mondtad soha? Miért nem beszéltünk meg semmit se? Mindig titokzatos akartál lenni, de ezzel csak a dugni való lányokat tudtad igazán megfogni. Szerinted, miért nem engedtelek magamhoz közelebb? – Beszéd közben igyekeztem kiszabadulni, mert nem bírtam megállni, de akármennyire is próbáltam az erőmet használni, nem tudtam. Még egy apró parazsat se sikerült kiszenvednem magamból.

– Ne próbálkozz! Mikor az utolsó italt vittem neked, egy különleges növény mérgét használtam. Direkt neked fejlesztettem ki. Leblokkolja az erődet. Lassít, tompít. Nem szerettem volna, ha idő előtt valahogy kiszabadulsz – Mosolya lágy volt és szinte kedves. Tudtam, hogy ilyenkor a legveszélyesebb.

Intett a kezével, mire még több növény kúszott fel rám. Sokkal erősebben feszültek meg körülöttem. Éreztem, hogy némelyik véresre dörzsölt már, de igaza volt. Olyan tompa voltam, hogy a fájdalom se tűnt olyan vészesnek, mint amilyennek talán lennie kellett volna.

– Tudod, te mindig is különleges voltál a számomra és nem csak azért amiért, hanem emberileg. Tudom, hogy megértettél volna. Még gondolkoztam is azon, hogy megosszak veled egy lehetőséget, amivel kitudja, talán még éltél is volna, de aztán tudod miért nem tettem? – kérdezte, miközben felállt és leporolta magát.

– Honnan tudnám? – emeltem fel a hangom. Utáltam mikor így viselkedett. Mindent harapófogóval kellett kiszedni belőle, pedig én voltam egy székhez kötve.

Mintha én tehetnék arról, amivé és akivé vált. Pedig tudtam jól, hogy lehetetlen. Mégis, valahogy rossz érzésem volt. Sajnáltam és megértettem, hogy miért próbált titkolózni, de bármit is mondott volna akkor, talán el is fogadom.

– Mikor megállítottál minket Jareddel, akkor használtad az erődet, az igazi erődet. Bár még gyenge vagy. Amíg az Eredetkapcsolás nem történik meg, az is maradsz és nekem még addig kell lépnem. Azt akartam, hogy teljes legyél. Most, hogy a két fiú, köztük a fiam is a Megkötötted, így pontosan azt kapom majd, amit akkor kaptam volna, ha eggyé válsz az Eredetfáddal. Szeretlek Lina, de a hatalom, az erő, sokkal többet ér most, mint az átkozott érzelmeim irántad! – lábát a lábaim közé tette a székre, és taszított rajtam egyet.

Hátracsúsztam, majd oldalra borultam. A szék egy darabon eltört, én pedig a földön hevertem. Marcus komótosan sétált felém, én pedig arccal a talajon próbáltam elkúszni, hogy minél messzebb kerüljek, de bevetette a gyorsaságát.

Sikerült elmozdulnom előle. Nem tudott megragadni egyből. Székestül fordultam, hogy - nehezen, de kiszabadítva a lábam - felé rúgjak. Eltaláltam a térdét, így megrogytak a lábai és majd nem a földre esett. Hallottam a mély, állatias morgást feltörni a szájából. Nehezen mozogtam még így is. Lábaim esetlennek tűntek és csak erőfeszítés árán sikerült őt is megrúgnom. A szék roppanását hallva, próbáltam a kezeimet is kiszabadítani, míg nem figyelt teljesen az indáira. Azok még is szorosan tartottak. Mélyen vágtak a csuklómba. A vér melegét éreztem a tenyerembe folyni, de nem akartam feladni.

– Nem vagy fair! Hol van ilyenkor a harcos becsület? – kérdeztem gúnyosan. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mennyire fontos neki a tisztes küzdelem.

– Nem kellene küzdenünk. Csak mondj igent – fordult felém a földön térdelve. Már nem rejtette el magát. Éreztem a hatalmas erejét. Szinte fulladoztam tőle. Volt benne, valami sötét és félelmetes. Remegésre késztetett.

– Mond el, mit akarsz és talán igent mondok – szúrtam oda fojtott hangon. Alig kaptam levegőt. Mozgattam a kezem, hogy kiszabaduljak. Meg is lett az eredménye. Nem koncentrált eléggé és az egyik kezemet sikerült kihúznom az indák közül.

– Az erőd kell – emelkedett fel a földről. Fölém tornyosult, mikor közelebb lépett. Fekete bőrén, mintha valami mozgolódott volna. Nem a mágiája volt, annál sokkal élettel telibb. Masszának tűnt, mintha a bőre alól szivárgott volna.

Megfogta a csuklómat, felfele feszítve a karomat emelt el a földtől. Érzékeltem, ahogy a vállam kiugrik, az izmaim pedig mintha elszakadtak volna, de a fájdalom csak tompán lüktetett, alig éreztem belőle valamit. Eldobott a helység másik oldalára, ahol dobozokon landoltam. A szék maradéka szinte lerobbant rólam és apró darabokra tört. Egy szög felsértette az arcomat. Meleg vér folyt le rólam és csöpögött a padlóra. Nem sérültem meg életveszélyesen, de nehezen lélegeztem. A talajon megjelent feketeség felém közelített, miközben ő is vele mozdult.

Megpróbáltam lábra állni, de akkor belém nyilallt a fájdalom. Egy pillanat alatt múlt el a tompaság és éreztem meg a kínt, ami a törött csontjaim miatt, mintha ezernyi szilánkokra akartam volna szakadni. Felsikítottam. Lenéztem a lábamra. Bokám kicsavarodva fordult olyan irányba, amilyenbe semmiféleképpen nem kellett volna. Nem volt időm többet gondolkodni. Felperzselte lelkemet a félelem. Marcus felé kaptam a tekintetem, kezeim önállóan mozdultak és nyúltak felé. Láttam a fekete húrokat kifeszülni és mélyen a testébe hatolni. Megállt és megremegett egy pillanatra.

– Elég legyen Marcus, engedj el! – rivallottam rá, bár hangom remegett és érződött a fájdalom benne.

– Eressz el – sziszegte ismeretlen, mély tónussal. Értetlenül pillantottam rá. Tekintetében sötétséget láttam. Szeme zöldjét bekebelezte, valami árny, ami ráült az arcára is. Kegyetlen vigyor terült el rajta.

Nem bírtam megtartani az erőt, ami végigzúgott bennem. Testem szúrt, bőröm égett.  Előtörő könnyeim elhomályosították a szememet, de láttam közeledni Marcus körvonalait. Elém állt, megsimította a vállamat, majd rámarkolt, belém vájva az ujjait. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Úgy éreztem, hogy darabokra törik a felsőtestem. Éles szúrás hatolt az oldalamba. Még a légzésem is elakadt egy pillanatra. Marcus vörös pengéje csillant meg a félhomályban, ami vértől csöpögött mikor elhúzta. 

A kín és az életben maradás lehetősége, kitisztította a fejem. Gyorsan mozdultam. Nem tudom honnan merítettem erőt, de felemeltem a karom és teljes erőből ütöttem meg ököllel az arcát. Hátra is borult. Hogy az erőmtől vagy a döbbenettől azt már nem tudtam volna megmondani. Amint földet ért, lerogytam és kúszni kezdtem a talajon. Minden mozdulat olyan volt, mintha izzó vassal szúrnának meg, de küzdöttem.

Egy hirtelen rántást éreztem. Megfogta a kifordult bokámat és végighúzott a padlón, egészen vissza a lámpafény alá. Éreztem a szívem lüktetését, hogy megpróbál életben tartani. Hallottam kapkodó levegővételeimet, síró hangomat, és néha fülembe süvített a saját sikoltozásom. Azt hittem, hogy az eszemet vesztem. Dobálni akartam magam, menekülni, de csak kétségbeesetten kiabáltam segítségért és könyörögtem.

– Akarod, hogy elmúljon a fájdalom? – kérdezte mosolyogva, miközben lehajolt a fejemhez. Tekintete üres volt és sötét. Szemernyi érzelem nem látszódott rajta. Mély hangjától megremegtem.

– Könyörgök Marcus, hagyd abba! – visítottam a képébe. Fröcsögött a nyálam és annyira átjárt már a fájdalom, hogy végül csak halkan, magam előtt suttogtam, míg már teljesen elnémultam és újra elnyelt a sötétség.

 

°∘●○〇◯〇○●∘°

 

Lebegtem. Lebegtem? Karomat oldalra tettem. Kitapintottam a földet, de nem beton volt a tenyerem alatt, hanem valami selymes és puha anyag. Éreztem a lágy szellőt magam körül. Suttogásokat hallottam. Kinyitottam a szemem. Sűrű, fekete massza vett körbe. Félhomály volt. Felültem és megláttam Marcust térdelő pózban, lehajtott fejjel. Előtte pedig egy csodálatos látvány emelkedett a magasba. Hosszú, vaskos törzse volt. Milliófelé szerteágazó ágai, amik levelek nélkül meredtek a magasba. Sötét füst vette körbe és halványan világított. A földet betakarta az az ismeretlen anyag a fa körül is és mozgott, mintha élne. Lassan terjeszkedett, de szemmel láthatóan.

– Hol vagyunk? – kérdeztem. Hangom tompa volt, de bejárta a teret. Suttogásnak tűnt, ahogy visszatért felém.

Marcus felemelkedett, mosolyogva sétált hozzám. Elakartam menekülni, de lábaim nem mozogtak. Apró, fehér indák tekertek körbe deréktól lefele és akármennyire is próbáltam kiszabadulni, erősen tartottak.

– Lina, hát felébredtél! Légy üdvözölve a Ködfátyol peremén! – tárta szélesre a karjait és mutatott körbe. Még mindig mély, duruzsoló hangja volt és sötét tekintete, amitől a szívem kiakart szakadni a helyéről. Rettegéssel töltött el minden szava.

– De, mégis, hogyan lehetséges? – Kétségbeesve próbáltam letépni a rám nehezedő súlyt és a növényt. De csak annyit értem el, hogy ujjaim zsibbadni kezdtek és még erősebben tekeredett rám, akár egy kígyó.

– Én és az Eredetfám, teljesen kívül esünk a Ködfátyolt ellepő ködtől. Minket nem szabnak határok közé. Akkor és úgy járok-kelek a fátyol ezen részén, mintha csak egy ajtón nyitnék be. Így hoztalak ide téged is – térdelt le hozzám, majd finoman leszedte rólam az indákat, amik mintha felsírtak volna. Marcus karjára másztak és belekúsztak a bőrébe, végül kirajzolódott a régi, már jól ismert tetoválása.

– Nem értem. Mit keresek én itt? És mi történt? – kérdeztem tanácstalanul és tudatlanul. Megmozgattam magam és meglepődtem, hogy milyen könnyedén lábra tudtam állni.

– Alina Dawn! Sajnálom, de nem bírtad elviselni a fájdalmat – nézett mélyen a szemembe –, a halál elkerülhetetlen volt a számodra.

– Mi? Nem, az nem lehet! Nem lehet! Hisz akkor nem itt kéne lennem! Mégis mi a faszt akarsz Marcus? – üvöltöttem, majd teljes erőből nekimentem. Ütöttem, rúgtam a testét, de ő csak állt és szánalomtól csöpögő tekintettel mosolygott le rám.

Elfordultam tőle. Rohanni kezdtem, de mintha egy helyben tettem volna. Előakartam csalni az erőmet, semmi nem történt. Leborultam a földre. Kaparni, túrni kezdtem a puha anyagot, de mintha minden alkalommal összeforrt volna, akár egy seb. Semerre nem jutottam, nem tehettem semmit.

– Marcus, mi történik? – néztem rá és éreztem, hogy ha újra kimondja, akkor sírva fakadok.

– Lina, mielőtt Alaric Dawn az apád, felemelte volna a ködöt a fátyolban, én és az Eredetfám, már nem azok voltunk, akik. Elutasított minket a védelmi mező – túrt bele ezüst hajába egy lágy sóhajjal.

– Mégis ki, vagy mi vagy te? – álltam elé, miután összekapartam magam a földről.

Felnéztem rá. Egy rövid pillanatra, ugyanabba a gyönyörű zöld szempárba tekintettem, amit megismertem. Ami óvott és védelmezett gyerekkoromban. Aki edzett és képzett, hogy erősebb, jobb legyek. Abba a tekintetbe mélyedtem el, amit szerettem. De Marcus Crow, nem az az ember volt már, akit ismertem. Íriszét újra a sötétség kebelezte be és lassan, minden érzelem eltűnt belőle.

– Már gyermekkoromban érezte és tudta apám milyen ember leszek. Erőszakos és kegyetlen voltam. Sokszor ezért is zárt el a ketrecekbe, hogy ne tehessek kárt az emberekben. Eleinte nem akarták a szüleim, hogy részt vegyek a Kötődésen. Sőt! Tiltottak tőle. De végül rávettem anyámat, hajtson fejet a dolognak. Belementek és az volt a lehető legrosszabb döntésük. – Körbe-körbe kezdett járkálni, miközben ingatta a fejét és folyamatosan az előttünk magasodó fát bámulta, mintha, valami istenség lenne. A földön elterülő massza követte a mozgását, és úgy ringatózott, mintha mágikus tenger telepedett volna a területre.

– Miért akartad annyira a Kötődést? – kérdeztem kíváncsian.

Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Marcust nem sikerült megsebeznem, elrohanni nem tudtam, az erőm használata lehetetlen volt. Közelebb mentem a fához és leültem elé. Akármennyire tűntem nyugodtnak, nem voltam az. Kezeim ökölbe szorultak, ideges rángás futott végig rajtam. Valamit éreztem, hogy nem stimmel, de nem tudtam volna megmondani mi is az. Minden figyelmemet igyekeztem a férfinek szentelni. Bár a fa ijesztőnek tűnt és áradt belőle, valami sötét energia, mégis csodálatosan nézett ki. Ismerősnek hatott. Mintha már láttam volna, mintha már megérintett volna a benne rejlő erő, de nem tudtam felidézni semmi vele kapcsolatos emléket, amiért így gondoltam.

– Azt tudod, hogy az Eredetfa egy különleges entitás, azt is tudod, hogy nagyon ritka alkalmakkor, akár emberi alakban is megjelenhet? – heveredett le mellém. A földön megülő, mozgó massza közelebb jött és körbe vett minket. Marcus úgy simított rajta végig, mintha egy gyönyörű nő lett volna. Fekete testén a fehér tetoválás pulzált. Úgy tűnt, mintha kiakarna valami robbanni belőle, de egyelőre nem érzékeltem mást.

– Hallottam róla. Vagyis inkább csak azt tudtam, hogy más formában is megjelenhet és hogy itt jön létre a Ködfátyolban – bólintottam felé, majd hátradőltem és elterültem a földön. Nem nyugodtam meg, de tehetetlennek bizonyultam, így, ha már eljött ez az idő akkor kihasználtam, hogy megtudjak róla többet.

– Tudod, amint megszületik egy ember, létrejön a hozzá tartozó Eredetfa és egészen addig, mondhatni virágzik és él, amíg maga az ember is. Amint meghal, a lelke átjön ide, a fája pedig szertefoszlik és az energiáját szétszórja a fátyolban – mondta, majd ő is eldőlt mellém. Hangja továbbra is mély volt, szinte morgó és alig felismerhető.

– Én most meghaltam? És az Eredetfám? Mi történt vele? – kérdeztem kíváncsian miközben felemeltem a karom és nézegettem az ujjaimat.

– Igen és nem. A tested, egyfajta kómában van, de abból már nem ébredhetsz fel. A fád pedig a ködön belül helyezkedik el – mutatott a messziségbe, ahol sűrű, vaskos szürkeség terült el. – Oda viszont, innen nem léphetsz be.

– Úgy érzem most jön, valami olyan dolog, aminek nem fogok örülni – morogtam. Beszívtam mélyen a levegőt és egy nagy sóhaj hagyta el a számat. A massza felé nyúltam, de az elmozdult előlem, mintha nem akarná, hogy megérintsem. Felvont szemöldökkel figyeltem ahogy Marcus felé húzódik, biztonságot keresve a kezem elől.

– Mikor az apád meghalt, egy hatalmas energiarobbanás keletkezett itt a fátyolban. Te pedig, abban a pillanatban születtél meg. Alaric volt a legerősebb a klánok történelmében és a lelkének minden erejét magába szívta az Eredetfád. Olyan hatalomra tettél szert általa, hogy ha létrejöhetett volna az Eredetkapcsolásod, akkor talán rajtam kívül semmi és senki nem árthatott volna neked, soha életedben és halálodban – érintette meg a kézfejemet, de elhúztam a karomat. Felültem, oldalra fordultam és a szemébe néztem.

– Ezt az erőt akarod elvenni, ugye? – pillantottam rá fürkészőn, ő pedig próbálta megsimítani az arcomat, de a testéből áradó félelmetes sötétség, taszított magától, miközben egyszerre vonzott is. Inkább csak arrébb húzódtam még jobban.

Sok lehetőség futott át a fejemen, de semelyiknek sem volt értelme. Tenyerembe temettem az arcomat. Nem akartam semmivé válni, nem akartam meghalni. Még nem. Végül csak sikítottam egyet és elcsendesedett a lelkem. Talán belenyugodtam. Talán megbékéltem, de minden akaraterőm elszállt. Belefáradtam a klánok elvárásaiba. Legyőzöttnek éreztem magam.

– Igen Lina. A te erőd az, ami megadhatja azt a hatalmat, amire már több, mint ezer éve várok és még nagyon hosszú ideig akarok létezni, hogy fenntarthassam a Kötődést – nevetett fel, majd felült és az ölébe emelt. Nem bírtam és nem is akartam már tiltakozni, de ahogy közelebb kerültem hozzá, a furcsa pulzálást a saját testemben is éreztem, ami a tetoválásából származott. – Tudod Lina, tényleg szeretlek. A feleségem Alicyia elfogadott olyannak, amilyen voltam. Ismerte az összes titkomat, de rájöttem, hogy hiába volt mellettem. Imádtam, szerettem, de nem voltak az érzéseim őszinték iránta. – Leakarta hajtani a fejét, de nem engedtem neki és az álla alá nyúltam, hogy kényszerítsem tekintetét rám emelni.

Ott volt, láttam. Sose tapasztaltam, hogy bármilyen érzelem is tükröződne a szemében. Addig nem vettem észre, mert nem figyeltem, de láttam. Hideg volt és üres. Még is néhány váltakozott benne. Nem értettem mi történik. A mágikus lüktetés a testéből gyengéd lett, ölelése kemény és fájdalmas, de tartottam magam. Láttam mögötte a masszát, ami a hátához ért. Egy pillanatra lehunytam a szemem és érezni véltem a sötét erőt. Hatalom iránti sóvárgás kezdett az elmémbe betolakodni, észrevétlenül belém bújni.

– Miért nem mondod el, hogy mit akarsz? Talán segíthetnék. Nem akarok meghalni Marcus. Butaságnak tűnik most, hogy már lényegében meghaltam, de szeretnék oda kerülni – mutattam a szürke köd felé a fátyolba.

– Tudom Lina, de jobb, ha megtudsz pár dolgot. Amit akarok, hogy keres... – mondta volna tovább, de egy pillanatra elakadt a szava. Fehér tetoválása élesen villant fel, majd hunyt ki teljesen és vált eggyé fekete bőrével. Tekintete elsötétült teljesen. Hangja mély, borzongatóvá vált. – Csak elmondok pár dolgot, aztán annyi. Nem kell tudnod mindent – szólalt meg hidegen.

Nem értettem a hirtelen váltást pontosan, de az ereje megváltozott. A fehér indák eltűnése aggodalomra adtak okot. A fejem hátsó zugában egy éles sikoly hangja hallatszott. Olyan érzésem volt, mintha óva intene minden porcikám az egésztől. Belül kezdtem reszketni.

– Mit? – kérdeztem szomorúan. Talán egy játékot játszott, talán valami mást, de tudtam, hogy valami nem stimmel csak még nem jöttem rá, micsoda.

– Már gyerekként hallottam az Eredetfám suttogását. Csak azért akartam a szertartást, hogy láthassam azt a csodát, ami hosszú életet adhat és erőt. Mikor a Kötődés sikerült és elindultam az Eredetkapcsolás felé, a fa elszívta a bennem megtelepedett lelket és alkut ajánlott – hajtotta vállamra a fejét.

– Mi volt az alku? – simítottam meg a haját, miközben próbáltam az ő elméjébe belopakodni észrevétlenül.

– Már tudta a születésemkor, hogy romlott vagyok. Olyan alakot vett fel, amivel beszélni tudtam. Egy fekete árnyalak. Nincs se arca, se teste. A semmiben létezik. Ő maga a sötét fertőzés, ami talán belőlem született meg. Most a szabadságomért cserébe, ha szólít akkor fel kell áldoznom számára egy lelket. Így a sajátom szabad, az időm pedig, akár végtelen is lehet ebben a világban – mondta, majd velem együtt állt fel. Engem pedig óvatosan a földre tett.

– Azt hiszem, így már sok minden tiszta – suttogtam. Hiába erőlködtem, hiába próbáltam bemászni a fejébe. Nem sikerült. Rettenetesen bosszús voltam, hogy még ehhez se vagyok elég erős.

– Mire gondolsz?

– A bőröd például. Nagyon sokszor láttalak meztelenül és ha több idő telt el kettőnk találkozása között, akkor mindig egyre sötétebb lett a bőrszíned. A fertőzés tenné? – kérdeztem megsimítva a mellkasát. Ellépett tőlem. Közelebb sétált a fához. Megérintette, megsimította, mintha a gyermeke vagy a szeretője lenne. Olyan csodálattal nézett fel rá, mint mások a szüleikre.

– Amikor feláldozok egy lelket, akkor minden alkalommal megrontom a fa tisztaságát. Igen ezért feketedik a bőröm. Mielőtt az alkut megkötöttük, a fa biztosítani akarta, hogy a későbbiekben is együtt működjek vele. Azt mondta, felajánlhatok valamit. Ezért vagyok vak is a szememre. A látásomat adtam azért, hogy aztán élhessek. Később pedig, megtanultam, hogy nem kell semmilyen érzékszervemre támaszkodnom. – A fa energiája lüktetni kezdett és minél közelebb léptem hozzá, annál erősebben éreztem a testembe feszülő mágiát. Gyengültem. Mintha elszívott volna belőlem lassan mindent és darabokra akart szakítani valami. Nem járt át fájdalom, csak szorító érzést éreztem a mellkasomban.

– És a családod? – Lassan hátrálni kezdtem a fától, amennyire csak lehetett.

– A feleségem belehalt a szülésbe, így Nikolas és én maradtunk. Az első, akit odaadtam az Eredetfának, a fiam volt. Ezután pedig, mint láthattad is a saját szemeddel, megöltem apámat – lépett el ő is a fától, majd felém fordult.

– Hogy tehetted? – indultam meg felé, de aztán megálltam. Halk hangok hatoltak a fülembe. Ismerősnek tűntek, de annyira tompák voltak, hogy nem bírtam kivenni, mit mondanak.

– Csak megtettem és egyáltalán nem bánom. Annak a fiúnak megszületnie se lett volna szabad! – kiabálta Marcus és haragtól fűtött léptekkel közeledett felém. – Elmondtam mindent, de nem várok tovább! Te vagy az egyetlen, akinek az erejéből, végre rendet tehetek! Gyere, már nincs mit veszítened, innen már nem mehetsz sehova! – nyúlt utánam, de elhajoltam előle.

Megfogta a karomat, megpróbálta kicsavarni és a hátam mögé került, de lehúzódtam a földre. Átslisszoltam a lábai között így kénytelen volt elengedni, ha nem akarta eltörni a saját karját. Futásnak akartam volna eredni, de nem tettem, pedig minden idegszálam azt súgta, hogy meneküljek. Marcus megfordult. Utánam rúgott, amivel sikerült eltalálnia a bokámat, de megtudtam tartani az egyensúlyomat és hátat fordítva kezdtem menekülni a semmibe.

Valami megragadta a bokámat. Elestem. Oldalra gördültem, hogy ne tudja rám vetni magát. Mindkét lábamat felhúztam és egyenesen kirúgtam eltalálva a gyomrát. Megtántorodott, de megtudta tartani az egyensúlyát. Féltérdre tápászkodtam ő pedig kihasználta az adottságait és egy gyors mozdulattal mögöttem termett. Átfogta alkarjával a nyakamat, másik kezével pedig ráhúzta a torkomra a kezét. Éreztem a fuldoklást, hogy lassan elveszítem az eszméletemet, de nem akartam hagyni magam. Öklömet az ágyékába ütöttem, amitől felordított. Elengedett, én pedig előre bukfencezve eltávolodtam tőle.

– Ne menekülj Lina, nincs esélyed, ez az én világom! – kiáltott utánam.

Egyszer csak, mintha ragacsos iszapba léptem volna. Megakadt a lábam. Nem tudtam mozogni. Csak apró lépésekben haladtam előre és minél jobban erőltettem a menetelést, annál feljebb kúszott rajtam az a valami. Úgy éreztem a mélybe ránt. Egészen térdig ellepett a fekete massza. Nem hagyta, hogy szabaduljak. Nem engedett gusztustalan fogásából. Undorító bűzt árasztott magából. Égett hús, alvadt vér és gennyes szagok keveréke volt. Szinte szúrta a tüdőmet a halál rothadó szaga. Egyre gyorsabban kúszott fel a testemen, míg már majdnem teljesen elfedett.

– Elég! – lépett mellém Marcus, majd egy erős rántással kitépett a fekete anyagból. – Most viszont, árnyék lépj elő! Felajánlom Alina Dawn lelkét! – rángatott a fa közelébe.

– Engedj! Nem fogok meghalni azért, mert te hatalomra vágysz, elég legyen! Engedj el! – törtem ki a fogásából hirtelen.

Ezernyi hang tódult a fejembe. Kiáltások, üvöltések, suttogások, imák és kérések. Sok érzés és még több hasogató fájdalom indult útnak a testemben. Millió darabra akartam szakadni és nem tehettem mást, csak sikítottam. Lerogytam a földre. Szemem sarkából egy fekete árnyat láttam közeledni és minden tagom remegni kezdett. Elhagyott az erő. Összecsuklottam és csak némán könyörögtem. Nem akartam semmivé válni, nem akartam eltűnni a világból.

– Alina! Lina! – hallottam, ahogy egy hang a sokból a nevemen szólít. Annyira elmerültem az érzelmekben, amik rám nehezedtek, hogy csak nehezen figyeltem fel rá.

Az árny felém hajolt. Nem volt alakja. Ovális körnek tűnt a levegőben, de aztán változtatott a kinézetén és groteszk külsőt vett föl. Folyamatosan mozgott, mégis egy helyben állt. Nem tudtam elönteni, hogy megakar-e érinteni vagy megpróbál menekülni előlem. Szilárd érintése volt, ahogy az arcomhoz ért, de anyagtalannak tűnt. Egy fátyolnak, amiben füst gomolygott szüntelenül. Amint hozzámért, Marcus összes emléke beterítette koponyám belsejét. Láttam a feleségét, ahogy feláldozza a fiát. A véres harcokat, amikben részt vett. Az összes asszony testét, akikkel együtt volt. A vedelését, a fosztogatásait és minden alkalmat, amikor megszabadította az emberek világát egy piócalélektől.

– Nem akarom látni, nem akarom érezni! Elég, kérlek, hagyd abba! – suttogtam az árnyra nézve, de nem engedett el és nem tudtam menekülni se előle.

– Ne küzdj Lina, hamar vége lesz, csak engedd el magad és add át a lelkedet neki! – szólalt meg Marcus valahonnan messziről, de nem láttam.

A fekete alak, teljesen eltakart mindent a szemem elől. A testem bármennyire is erőltettem, nem reagált rám. Éreztem, ahogy elfogy az erő a lábaimból, mintha kiszáradnék, mintha elemésztene egy láthatatlan energia.

– Engedd el magad! – suttogta az árnyék mély, de visító hangon, ami reszelős volt, mégis énekléshez hasonlított. Már tudtam, hogy mit kell tennem.

Nem harcoltam tovább. Minden csepp erőmet, amit még éreztem a tagjaimban az árnyba toltam. Erőltettem, hogy szívjon le, faljon fel. Toltam az energiámat előre és előre, amíg már meghátrálásra kényszerítettem az alakot. Elengedett, de nem álltam le. Lábaimat újra éreztem, testem pedig végre csatlakozott az agyamhoz. Közeledtem és kinyújtottam a karomat. Láttam minden mágiámat. A szivárvány összes színében játszott, és egyenesen az árnyék felé távozott belőlem. Körbelengte őt. Emlékeztem mit mondott Viktor és reméltem, hogy igaza volt. Az egész lelkemet megnyitottam. Hagytam, hogy kiáradjon belőlem minden emlékem, minden érzelmem és az összes bennem rejlő erő.

Az árnyalak végül nem bírta. Összezsugorodott és mint egy szellem felemelkedett a levegőbe, majd egyenesen a fa irányába lebegett, hogy ott eggyé váljon vele, majd eltűnjön. Összeestem. Teljesen megbénultam, még levegőt se tudtam már venni. Egyetlen porcikám se kelt életre, bármennyire is kértem a testem, hogy mozduljon.

– Lina! Lina! – hallottam újra a hangokat, de már tisztán szóltak. A testem is reagált, mert éreztem az arcomon csattant pofonokat, a rázkódást, mintha próbáltak volna felrázni. Még a forró, perzselő tüzet is, amit Nova indított meg felém.

Pár másodperc múlva, már nem csak éreztem, de a két világ között lebegve, láttam a körülöttem térdelő alakokat. Marcus Eredetfáját, ahogy a fekete massza egyre gyorsabban kúszik felém. Végre megtudtam mozdítani a karomat, bár ólomsúlyúnak éreztem.

– Ne tedd Lina! Nem mehetsz el, szükségem van rád! – rohant felém Marcus, de kezeimet felé emeltem és a fekete színű mágiám egy része, belecsapódott a testébe megtántorítva őt, amitől térdre rogyott. Mellkasából ömlött a vér. Felordított, én pedig egyre erősebben éreztem a külvilágot.

– Segítsetek! Niko, Viktor! – kiáltottam a semmibe.

A testem megfeszült. Elöntött a jeges düh és a tűzforró vágy. Villámok cikáztak körülöttem. Nehezen és dülöngélve álltam fel, majd egyenesen Marcus irányába futottam. Elég volt csak megérintenem. Még láttam tekintetében a kétségbeesést és a felvillanó zöld szemeit. Az energiák találkoztak és egy hatalmas, fényes robbanás elrepített.

Zuhantam, talán percekig is. Mikor talajt értem, a fegyverraktárban feküdtem a földön. Mindenem csupa vér volt. Vállamba és bokámba belenyilallt a fájdalom, az oldalam is sajgott. Mikor odanyúltam, már csak szakadt bőrszíjak maradékát szedtem le magamról. A sérülés pedig eltűnt teljesen, cserébe egy vékony, fehér heg keletkezett a nyomán.

– Lina! – borult a nyakamba Nova, én pedig hangosan felszisszentem, de mit sem törődött vele. Csak szorított magához és hallottam a halk szipogását, majd elengedett. Akkor láttam meg, hogy örömében elsírta magát.

– Gyerünk, vigyétek! Én feltartom! – pattant fel hirtelen.

Az egész raktárra nehéz, fojtogató, fekete füst ereszkedett le. Nem láttunk semmit, vaksötét lett.

– A fekete füst, elveszi tőletek a látást, de a vakok örök sötétségre vannak utalva – hallottuk Marcus suttogó hangját.

– A tűz viszont erős fényt csinál! – kiáltotta Nova, majd mindkét karja lángolni kezdett, a füst pedig egyre hátrébb húzódott. – Gyerünk húzzatok már el innen a picsába! Keressétek a Vándort! – ordította a nő, majd besétált a sötétségbe és eltűnt a szemünk elől.

°∘●○〇◯〇○●∘°